Nem csupán színművészként, hanem zeneszerzőként és dalszövegíróként is határozott elképzelései vannak Wunderlich Józsefnek a minket körülvevő világról. A mainstream áramlatokkal bátran szembemenő alkotóval beszélgettünk a közelgő júliusi koncertjéről, alkotói látásmódjáról, a valós érzelmek helyett a manipulatív, hamis érzeteket idéző applikációk veszélyéről, a közösség erejéről, a zene és a közös gondolkodás mankójáról.
– Július 25-én egy különleges koncerttel készülsz a 32. Művészetek Völgyében, ahol többek között a tavaly megjelent Szívre megy című lemezed dalai is hallhatók lesznek. Mesélsz az alkalomról?
– Egyfajta közös gondolkodásra, utazásra hívom a közönséget, amely során betekintést kaphatnak a legbensőbb világomba, zenés naplómba. Nem csak a korábbi lemezeim anyagából szerepelnek dalok, hanem eddig még kiadatlan zenékkel, megzenésített versekkel is készülök. Leginkább azok számára nyújthat élményt a koncert, akik kíváncsiak, hogyan látom a világunkat, milyen problémákkal foglalkozom, hogyan gondolkodom. Amikor nem színészként vagyok jelen, akkor sem tudok elmenni bizonyos jelenségek mellett, amik egyébként szerintem mindenkit érintenek és foglalkoztatnak.
Fontosnak tartom a letisztultságot is. Nem kell feltétlenül a csinnadratta meg a nagy cirkusz, a fények, kivetítő, tűzijáték, harsogás, hiszen a legtöbbször éppen a legapróbb és legegyszerűbb dolgok tudnak igazán teljessé és boldoggá tenni valamit. Ez nagyjából olyan, mint amikor elalvás előtt összegzem a történéseket, és azt tudom mondani, köszönöm, hogy ma is itt lehettünk, együtt. Kis dolognak tűnik, de mégis elképesztő fontos. Koncertek után, amikor odajönnek hozzám, és azt mondják, hogy olyan jó, sőt megnyugtató, hogy vannak még ilyenek, nagyon erős visszajelzés, hogy ezt csinálni kell.
– Nem igazán csíped a mellébeszélést, ami szerintem egyértelműen tükröződik a zenei világodban is. Milyen jelenségek mozgatnak, amikre most szerinted leginkább érdemes reagálni művészként?
– Elsősorban nemcsak a szövegeimmel, hanem magával a dallamvilággal vagy a hangszereléssel is igyekszem abba az irányba menni a koncerteken, ami kicsit olyan, mint egy felkiáltójel, hogy vegyük észre: rohanunk. Rengeteg dolog van, amiket lehet, hogy észre sem veszünk, pedig kiszúrja a szemünket.
A covid óta az utóbbi három évben ahelyett, hogy megtanultuk volna, hogy jobban figyeljünk egymásra, csak még nagyobb teret kap az egó. Abszolút az tapasztalható, hogy egyre több az olyan figura, aki magát tolja – és talán leginkább azért, mert sebeket szerzett, amiket nem tudott feldolgozni, és azok elől menekül. Nagyon sok olyan tényező van ma, ami arra készteti az embereket, hogy meneküljenek, és ehhez sok eszköz, kütyü áll rendelkezésre. Ezekbe aztán szépen el is lehet bújni. Rengetegféle applikáció van. Bármi fáj, bármi rossz, az ember magányos, egyszerűen csak előkapja a telefonját, megnyitja, és máris jobban érzi magát.
– Látszólag probléma off. De ez csak tüneti kezelés, érzet, nem?
– Nem veszi észre az ember, hogy nem ez a valódi orvosság! A problémákra, mélyebb lelki konfliktusokra és összefüggésekre ezek nem hoznak megoldást. Nem oldozzák fel a problémákat, csak átmeneti kiskapuk, sőt azt gondolom, abban van ezeknek a dolgoknak a legsúlyosabb csapdája, hogy mivel látszólag és átmenetileg feloldja a félelmeket és szorongásokat, valójában hosszú távon csak még inkább mélyíti, erősíti őket. Függővé is teheti az embert, folyamatosan nyomkodja a telefonját, mert ott van az az élet, az az alternatíva, ami számára elfogadhatóbb, jobb, kényelmesebb, mint bármi más. Pedig bőven felfedezhetünk szépségeket a valódi világunkban is. Rengeteg gyönyörű dolog van körülöttünk, csak észre kellene venni, nem elmenni mellettük a telefon segítségével és látszatboldogságával.
– Igazából semmi másról nem verselek és énekelek, csak arról, hogy nyissuk már ki a szemünket! Az is lehet szép, amikor fáj valami lelkileg. A fájdalom egy szükségszerű, alapvető érzelmi állapot, ezelől nem szabad elmenekülni, el kell merülni benne, meg kell élni. Nem baj, ha valami fáj, ez egy teljesen természetes dolog. Nem kell egyből telefont nyomkodni meg buliba menekülni. Hátradőlök kicsit, végiggondolom, mi volt az út, amit bejártam addig, hogy itt tartok, hogy fáj, és megengedem magamnak, nem harcolok ellene, így valójában sokkal gyorsabban is tovább tudok lépni, mert fel tudom dolgozni. Például lehet, hogy magában az útban sok apró szépséget fogok találni, ami egyből sok mindent felold a fájdalomból.
A dalaimmal is csak annyit próbálok átadni, hogyan csodálkozhatunk rá egy-egy örömre, bánatra, apró csodára, félelmekre, életünk részeire. A koncertjeim is azt a kérdést vethetik fel, hogy mennyire merünk olyanok lenni, mint a gyerekek, mennyire merünk rácsodálkozni a világra, tisztán, őszintén, előítéletek nélkül.
– Mi lehet szerinted egy jó út a közeljövőben a káosz ellenpólusaként?
– A kulcs most szerintem nagyon erősen abban lesz, hogy közösség, összefogás, nem az egyszemélyes elszigetelődés, és erre szerencsére egyre többen kezdenek rájönni. Nyilván lesz olyan továbbra is, aki a telefonon vagy bármilyen technikai eszközön a könnyen elérhető, kényelmes, látszólag biztonságos alternatív valóságot választja, de ahogyan növekszik az elszigetelődés, egyre több mikroközösség alakul arra, hogy igenis, találjuk meg a közös pontokat, találkozzunk, beszélgessünk, mert egyedül nem fog menni, hiába akarja ezt elhitetni velünk most sokféle trend és divat. Nevessünk vagy éppen sírjunk együtt, hallgassunk együtt egy jó koncertet, vagy menjünk színházba, aztán beszélgessünk.
– Észnél kell lenni ahhoz, hogy a közösséget és az élet megélését válasszuk?
– Mindenképpen tudatosan kell léteznünk ahhoz, hogy ne sodródjunk, meg ne csak úgy ellegyünk és süllyedjünk magányosan, egyre lejjebb a saját problémáinkban, letargiában, applikációkba menekülve.
– Milyen vízióid vannak a közeljövőben a zenei munkásságodat illetően?
– Szeretném folytatni azt, amit eddig is csináltam. Mindig is az érdekelt, hogyan lehet a világot és annak jelenségeit, problémáit összetetten látni, több szemszögből vizsgálni, ugyanakkor megőrizni azt a gyermeki naivitást, tiszta lelket, amivel újra és újra rá tudok csodálkozni a dolgokra. Ez a két dolog kell ahhoz, hogy teljes értékű életet tudjunk élni. Lehet, hogy önzően hangzik, de én úgymond „magamnak” írom a zenéket, tehát nem igazodom semmilyen tömeghez, közízléshez, trendhez. Nagyon vastagon megtapasztaltam a tömeges rajongást annak minden előnyével és hátrányával, kezdve 17 évesen a Társulattal, ezer és ezer iwiw-üzenettel, aztán ennek sokszorosát a Pál utcai fiúk berobbanásával. Nyilván vicces és kedves, amikor a gyerekek random megszólítanak az utcán vagy a boltban, és Rádinak hívnak a Padlás kapcsán, vagy Bokának a Pál utcai fiúk sikere miatt, vagy összesúgnak, hogy “te, ez nem a Nagy Gatsby?” de azért ha az ember nem figyel eléggé, a hírnév és a népszerűség azért veszélyes lehet. A figyelem középpontjában lenni mindenképp teher is. A zenével kapcsolatban bennem sosem volt az a szándék, hogy tömegesen népszerű legyek. Talán ettől is érzem magam igazán szabadnak. Lassan egyébként kezd összeállni egy harmadik lemez anyaga, de nem sietek, hagyom, hogy érjen…
