Neve ma már kissé feledésbe merült, ugyanakkor szinte nem volt film a ’60-as és a ’70-es években, amelyikben ne tűnt volna fel. Fonyó József a Várkonyi-korszak egyik nagy felfedezettje, aki fanyar humorával és remek stílusérzékével gazdagította egy-egy film vagy színházi előadás értékét. Legtöbbször epizodistaként, a táncoskomikus variánsaiban tűnt fel. A 2004. július 17-én elhunyt alkotóra emlékezünk.
Legtöbbször frontális alkotókról, egyéniségekről szólnak a hírek vagy a megemlékezések. Különösen érvényes ez egy olyan időszakban, amikor szinte kizárólag gazdasági,- piaci,- esetenként politikai hírérték szerint mérik az emberi tartalmat és minőséget. A jelenlegi zajkáoszban egyre inkább felmerülhet a kérdés, miszerint mi lehet még az erdőn túl? Hova lehet feszíteni a húrt? A kortárs filozófia és a különböző mentálhigiéniás szakemberek egyaránt az úgynevezett slow forradalomban, azaz a csend forradalmában vélik felfedezni a kiutat abból a rengetegből, amelyben jelenleg minden szinten tartunk. És éppen itt következhet, hogy a mélységélességet olyan alkotókra (is) húzzuk, akik a harsány, rögtön látható faktorokkal ellentétben csendesebb hangolást mutathatnak.
Fonyó József kapcsán visszahúzódó, szerény, ám annál erősebb tehetségről beszélhetünk. Thália templomain belül a látványos frontális tartóoszlopok melletti, kontúros frízekről. A kutató viszonylag kevés fellelhető forrásból kell, hogy gazdálkodjon vele kapcsolatban, hiszen meglehetősen kevés ennek az egyébként különlegesen érzékeny színészegyéniségnek a források menti hagyatéka.
Fonyó József alkotó, humanista volt egy kivételes és prosperáló időszakban, amikor a kulturáltság, a színházba és koncertre járás, a minőségi filmek megtekintése (és az arról való diskurzus) nem a társadalmi vagy az intellektuális sznobéria kiváltsága, hanem eleven, élő, minden generáció és társadalmi osztály számára éltető erőnek bizonyult. Neve sajnos mostanában kissé mintha feledésbe merült volna, noha időszakának egyik emblematikus és fontos figurája volt. Alig volt színházi előadás a ’60-as ’70-es években a Vígszínházban, a moziban, televízióban, amelyben ne tűnt volna fel ez a sziporkázó szellemiségű, remek stílusérzékkel bíró, fanyar humorú előadóművész.
Sokszor alakította a táncoskomikus különböző variánsait, dalos, boldog-szomorú figurákat, ütődött kamaszlelkűeket, sőt, olykor drámai karaktereket is. Legemlékezetesebb játékfilmes alakítása talán a Várkonyi Zoltán által rendezett 1964-es A kőszívű ember fiaiban érhető nyomon, amelyben Mausmann Hugót, a lelkes, de cinikus, az állandó lírikus bolondozás mögött valójában szerencsétlen, nyomorúságos sorsú, betegeskedő fiatal forradalmárt alakította. Várkonyi rendkívül ráérzett a szereposztásra Fonyó József esetében (is).
A következő Jókai-adaptációjában, az Egy magyar nábobban is méltó feladattal bízta meg a színészt. A reformkori történetben Boltai asztalosmester inasát formálta meg, akit mintha kicsit soha senki sem vett igazán komolyan, azonban, ha a helyzet úgy kívánta, olyan nívós markőrt volt képes felmutatni jellemben és mentorálásban, amelyet kevesen. Bátorságot, nagyvonalúságot, őszinteséget, és maga báró Wesselényi Miklós támogatását. Nem elhanyagolható Fonyó filmes univerzumát tekintve az 1967-es Egy szerelem három éjszakája, az 1960-as Két emelet boldogság, az 1963-mas Nyáron egyszerű, vagy az 1968-as Egri csillagok sem – hogy csak néhányat említsünk a sok közül.
Fonyó József Dunakeszin született 1934. május 11-én. A Jászai Mari- és Aase-díjas színész már korán érdeklődést mutatott a humán tárgyak iránt. 1954-ben felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. 1958-ban szerzett diplomát. A főiskolai évek után Kecskeméten, a Nemzeti Színházban is szerepelt. Gyakran osztották rá a táncoskomikus karaktert, különleges érzékenységgel formálta meg többek között Keszeg Andrást a Vízkereszt, vagy amit akartokban, Mercutiót a Rómeó és Júliában, Biberachot a Bánk bánban, Bóni grófot a Csárdáskirálynőben. 1962-ben a Vígszínházhoz szerződött, amelynek haláláig tagja volt.
„Megrémültem. Aztán észrevettem a bizalmat. Először a Hamletnek nincs igaza című dráma egyik szerepére ugrottam be, majd Benvolio következett. Később Az árnyék című dráma orvosa. Ma már tudom, nem a vakvilágba kell játszani, de meg kell próbálnunk agyunkkal kiválasztani a szerepnek megfelelő érzéseket. Legnagyobb boldogságom, hogy ismét eljátszhattam Mercutiót beugrásként. (…)” Fonyó József / Film Színház Muzsika, 1963 (Arcanum)
Színpadi életműve anyaszínházában 1962-2004 között olyan korszakos előadásokat mutat többek között, mint például a Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán főszereplésével készült Shakespeare-adaptáció, a Rómeó és Júlia, Georges Feydeau klasszikusa, az Egy hölgy a Maximból, Neil Simon vígjátéka, a Furcsa pár, Molière A nők iskolája, Gorkij A nap fiai, Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok, vagy Darvas Szilárd Zöld láng.
A színész neve, stílusérzéke és munkássága megérdemelné, hogy jóval többet foglalkozzanak vele, mint ahogyan azt az utóbbi évtizedek tették. Pályája kibontakozásában rendkívül nagy segítségnek bizonyult, hogy a remek szemű Várkonyi Zoltán figyelt fel tehetségére és adott számára számos, hozzá méltó kibontakozási lehetőségeket. Egy mókás anekdota is kapcsolódik hozzá, amely Lázár Egon Visszapillantó – Színházi évtizedek című kötetében olvasható. A történet az 1979-es Bűn és bűnhődés című előadáshoz társul, amelyet a hírhedt orosz direktor, J. P. Ljubimov rendezett a Vígszínházban.
„Ljubimovot olyannyira megelőzte a híre, hogy az első rendelkező próbától kezdve tele volt a nézőtér érdeklődőkkel. A mester módszere, felfogása merőben eltért a vígszínházi stílustól, szokásoktól. A „nagyok”, például Darvas Iván, Ruttkai Éva, Kern András változó eredménnyel bár, de megvívták harcaikat. A kisebb tekintéllyel rendelkező színészek közül viszont néhányan bizony elveszítették a csatát. Szegény Fonyó József is kiesett a selejtezőn. (…)
A próbák kezdeti szakaszában Várkonyi Hévízen gyógyíttatta magát, és Valló a próbák után telefonon számolt be a történtekről. Így arról is, hogy Ljubimov leváltotta Fonyó Józsefet. „És Fonyó mit mondott?” – kérdezte Várkonyi. „Tanár úr kérem, ne tessék haragudni, de Fonyó azt mondta: „A kurva anyját.” Várkonyi azonnali válasza: „Mondja meg Fonyónak, hogy csak a Tagankából rúgták ki, de nem a Vígszínházból.”
