Arról fogok írni, amihez értek, legalább valamelyest. A belarusz irodalomról. Mert erről szeretek beszélni. Nem titkolom hátsó gondolatomat sem: hátha sikerül magyar kiadók érdeklődését felkeltenem ez iránt a gyönyörű, különleges és ismeretlen, de gazdag kincs iránt, ami a belarusz irodalom és általában a belarusz kultúra.
Akikről szólni szeretnék, nem fogom őket semmi módon rendszerezni, ahogy a hangulatom diktálja, az lesz a sorrend. Úgy is mondhatjuk, hogy ami éppen lepottyan a polcomról, az lesz a következő téma.
És hogy mit takar a blog címe? Az „ў” a belarusz ábécé jellegzetes betűje, az úgynevezett „rövid u”, vagy „szótagot nem képező u” (ў нескладовае), ami tehát nem is magán-, hanem mássalhangzó. Éppen ez a legérdekesebb vonása. Olyan egyedülálló, hogy még szobrot is állítottak neki.
A belarusz nyelv annyira nem kedveli a magánhangzótorlódást, hogy ha két egymás után következő magánhangzó (lehet köztük szóköz, az „nem számít”) közül a második „у”, akkor azt „ў”-vá mássalhangzósítja. Ha pedig nem u, akkor megpróbál közéjük tenni egy mássalhangzót, leggyakrabban a „в”-t (v), aminek rövid változata pont az ў.
De a mássalhangzó-torlódást sem szereti ám! Akkor, hacsak egy mód van rá, betold egy magánhangzót, akár pl. a második szó elejére. Nem csak a nyelv mutat sok ilyen érdekességet/furcsaságot. Csoda-é, hogy beleszerettem?!
Ezért is szeretnék az itteni, gyakran titokzatos, de a magyar olvasóközönség túlnyomó többsége számára teljesen ismeretlen dolgokról minél többet megosztani.
(Rögtön a harmadik – Branyiszlau [БраніслаЎ] Taraskevics–poszt elsősorban nyelvi lesz.)
Étvágygerjesztőnek pedig álljon itt a mai belarusz irodalom vezéregyénisége, Uladzimir Nyakljajeu ’Ars poetica’ jellegű verse, amit harminc éves korában írt – éppen Budapesten jártában. Vele való ismeretségem, együttműködésünk és barátságunk harmincöt évvel későbbről datálódik.
Uladzimir Nyakljajeu
PETŐFI-HÍD
Nem az a költő, aki verset ír, ugyan.
Ha így volna, mindenki költő lenne.
A költő úgy teremti magát,
Mint üstökös
Öngyilkos égi nyomát –
Az igazi költőktől az öngyilkos hajlam
Elválaszthatatlan.
Felhatalmazást a halál ad nekik,
Hogy képviseljék népük igazát.
Nem az a költő, aki megénekli a hazát,
Hanem aki érte harcban elesik.
Vajon nekem megadja-e a sors?…
Folyik-folyik némán, néha elkínzottan
Odalent a Duna, s egyszerre felsóhajt.
Habjai itt zöldek, pirosak amottan.
Az irdatlan lélegzet betölti Pestet,
S a kis budai utcákon elcsendesül szépen.
Nem félek, hogy egyszer elhagyom e testet,
Elcsendesülök én is…
eltűnök…
elenyészem…
Hogy megszámláltattak napjaim…
Attól félek inkább, nem érem meg a napot,
Mikor rekedt torokkal a csata hevében
Gazdagon fizet a költő:
A fejével,
Mit könnyű szavaiért cserébe adott!
Egy ilyen fizetséget nem sajnálnék,
Csak fogadja el a sors kegyesen…
A Petőfi-híd morog félelmesen,
A Duna vize sötétebb, mint az árnyék
(1976)
Körner Gábor fordítása
