Magam is meglepődtem, de úgy tűnik, hogy az eddigi tizenegy hősöm közül a mai, Makszim Tank az, akitől a legtöbb írott magyar betű megjelent.
Van, akiről többet értekeztek magyarul, vannak „mellékszereplőim” ebben a sorozatban, akiknek több, vagy sokkal több fordítása jelent meg magyarul – lesznek ők még főszereplőim is, míg eljutok az irodalmi ismeretterjesztő cikkeim századik darabjához…
Makszim Tank nevére a lira.hu oldal tizenegy különböző antológiát és műfordítói gyűjteményes kötetet hoz elő a hetvenes-nyolcvanas évekből, nem tudom, hány fordítással!
Ezeknek csak a címlapjait látom, innen számomra a Szovjet irodalom folyóirat az elérhető, abból fogok alább szemezni. Azokat a régi fordításokat oroszból csinálták, ezért is kezdek egy saját, az eredeti belaruszból készítettel. Viszonylag könnyű dolgom volt, mert a költő itt alig tartotta magát kötött formákhoz…
Bizományi áruház
Mi az, amit maga beadni hozott?
Sapkáját, ezt a lyukast? Nem lehet.
A zakóját? Hiszen folt hátán folt.
Az ószeres se venné meg magától.
A lyukassá kidörzsölt nadrágot?
Hol ült maga ennyit egyfolytában?
Hogyan? Börtönben?
Nem veszünk be semmit.
A kezét akarja adni?
Jézus Mária!
Hát ki vásárolna ilyen,
Bilincs által nyomorított kezet!
(1939)
Az úgynevezett Nyugat-Belarusz, benne Makszim Tank szülőföldje, a Rigai békétől (1921) Lengyelországnak a Molotov–Ribbentrop-paktum szerinti felosztásáig (1939) lengyel fennhatóság alatt volt. Makszim Tank (Jauhen Szkurko, 1912 – 1995) pedig 16 éves korától aktív komszomolista – innen többrendbeli börtön-tapasztalata. Iskolásként az ellen tiltakozott főleg, hogy a lengyelek szinte mindenütt betiltották a belarusz nyelvű oktatás lehetőségét.
Azért vettem most őt előre, mert egy korábbi nekrológomban már volt szó róla: neki köszönhető, hogy Alesz Razanau, ha nem is Minszkben, de itt Bresztben végül is elvégezhette az egyetemet, miután Minszkben kirúgták: volt olyan pimasz, hogy azzal a követeléssel alapított egy diákcsoportot, hogy a Belarusz Állami Egyetemen legalább a bölcsészek oktatása belarusz nyelven folyjék. (Másfél generációnyi korkülönbség, de micsoda lelki rokonság!) Makszim Tank volt akkoriban a Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának elnöke, az ő közbenjárása nélkül Razanau talán nem is válhatott volna azzá, aki lett…
Minden bizonnyal Tank politikai szerepvállalása lehetett az oka annak is, hogy miért publikálták annyiszor annak idején magyar fordításait. Nem véletlen, hogy a lira.hu statisztikáját idéztem megemlékezésem elején: Jauhen Szkurko elsősorban lírai költő volt, méltatója így írja le alkotói aktivitását:
„Munkásságát az akkoriban uralkodó forradalmi pátosztól konfliktusmentessége különböztette meg. A nyugat-belaruszi munkások sorsát, lelki világát mutatta be különböző költészeti formák és műfajok lehetőségeit használva ki: a polgári, a filozófiai, a tájrajzi és intim líra eszközeivel, humorral, szatírával, mesékkel, balladákkal, dalokban és romantikus-hősi költeményekben.”
Ehhez képest talán meglepő, de a Tankon kívül két másik, nem kevésbé kemény írói álneve is volt: a Vihar és a Gránit szóból. A nyolc belarusz közül, aki a Nemzet Költője címet viselte, időrendben ő volt az ötödik.
Azokat szeretem
Azokat szeretem, akik hisznek a
tavaszban, ha a gólyák hírelik,
a forrás hűs vizében, mely szomjat csillapít,
a kalászban, mely mag volt valaha,
a csillagképeket kigyújtó vágyban, a
tűzben, amikor kezeket melegít,
az útban, ha elvisz egészen a Napig,
nyelvünkben, mely nem némul el soha,
a nép meséiben,
a barátság pilléreiben,
ám azokhoz nincs közöm soha,
akik nem hisznek semmiben.
(Baranyi Ferenc fordítása)
***
Honnan?
Belőled annyi öröm árad,
hogy már én is nevetni kezdek.
Honnan van benned ennyi bánat?
Veled vérzek — ki érti ezt meg?
Honnan van benned ennyi fény?
Arcod éjjel is elragad!
S honnan van ennyi árny, hogy én
nappal is bolygok, mint a vak!
***
Vándorének
Fáról kell vágni vándorbotot,
legjobb a juhar, kőris vagy tölgyfabot:
eső, fagy őt nem kergeti,
hóvihar — kedvét nem szegi,
sosem rúg be részeg füvektől,
dühödt kutyáktól meg nem hőköl,
gonosz tekintet nem riasztja —
üres kulacs, rátarti gazda,
szófukar ajtó: semmi neki!
Reményből szabj vándorköpönyeget:
feneketlen-mélyek rajt a zsebek,
belefér minden vasárnapod
s kenyérhéjjal dús ünnepnapod.
Színe legyen világosbarna
mint az eső, ha ázva-fázva
tűröd, vagy mint az út pora,
vagy hétköznapjaid sora, mint a barázda.
Harmadfű bika cserzett bőréből
varrj vándorcsizmát — az ám erős bőr!
Sötétbarna talp legyen rajta,
két sor szeggel, az aztán tartja.
Szívós társad lesz ez a csizma,
nem fárad benne lábad izma
sem őszi sárban,
sem lejtőn, nyárban.
S miből költi dalát a vándor?
Madárfüttyökből, szélzúgásból,
gondokból, víg gondolatokból,
még csendből is, néma titokból.
Kit ez nem csábít, semmi áron
ne jöjjön vélem vándorútra —
Menni, csak menni, télen, nyáron!
Hová? Ki tudja?
(Képes Géza fordításai)
A Minszktől 130 km-re északra levő Mjasztra-Naracs tóvilág közelében fekvő Pilkauscsina faluból származott, amely sosem számolt 150 léleknél többet. Ott csaknem mindenki vezetékneve Szkurko, szegről-végről mindenki rokon arrafelé. Andrej (1978) pl. Tank unokaöccse, ő szerkesztője és főszerkesztője is volt a modern Nasa Nyivának, ami az 1906-tól 1920-ig Vilnóban kiadott Nasa Nyiva (a Mi Földünk), erősen irodalmi jellegű, gyűjtő és szervező szerepű újság szellemi örököse. Jelenleg be van tiltva (mint minden szakmai és civilszervezet, amelynek tagja Andrej, vagy akár jómagam), 1991-től hol heti-, hol havilap volt, hol pedig csak online formátumban tudott megjelenni. Én őt személyesen nem ismerem, feleségével, aki mindmáig fülig szerelmes a férjébe, tartom valamennyire a kapcsolatot. Heti kétszer-háromszor küld neki a börtönbe Tank-verseket. Például ezeket:
Tavak mérlegén
Tavak csészéiben
mérik maguk a halászladikok,
az átsuhanó felhők, madarak.
Most a Mjasztra tavába
zúdult bele a vihar —
mérlegcsészéje süllyed,
aztán a Narocsba
partizánszobor árnya hullt,
s emelkedni kezdett a tó.
E mérlegcsészék föl-le, föl-le
hintáinak fellegtől, szivárványtól,
naptól meg csillagoktól.
Tavak csészéin hányszor, de hányszor
méretett meg
szívem, szavam, dalom.
***
Fazekas parancsol anyagnak
Fazekas parancsol agyagnak,
hogy korsóvá legyen és
festő a friss falaknak
virágos nevetést,
csizmadia a bőrnek,
amelyből jó cipő lehet,
szántóvető az anyaföldnek,
hogy szüljön kalászt: kenyeret,
kovács parancsol a tűznek, a vasnak
zengni a kalapács alatt,
én meg – zengni, dalolni
késztem a szép szavakat.
(Veress Miklós fordításai)
***
Meghalnak a fák is
Meghalnak a fák is,
Ha nem ismerik már meg
Az évszakokat,
S nem feleselnek a visszhanggal;
Meghal a víz is, ha felejti,
Merre kell folynia néki,
S nem oltja szomját senkinek.
Meghal a föld, ha nem szüli többé
Ért gabonáját,
Nem ringat többé dalokat,
S meghal az ember, ha képtelen arra,
Hogy örüljön az életnek,
Mely maga a csoda.
(Szentmihályi Szabó Péter fordítása)
***
Álmok tenyered ereszalján
Nekem el-sose-múlható álmot
horzsoló tenyered halk
ereszalja adott csak.
(Bocsáss meg, hogy e kis vallomást most
ily banálisan kezdem.)
Sebeimre — és hány volt,
ki tudná! — szád volt
tapasz és gyógyír: ápolt,
s — megtért kalandor — nem érdemeltem,
bitoroltam csak lángod.
(Bocsáss meg, kérlek, most is,
ahogy eddig is, annyi esetben.)
Ami úgy olvaszt ki fagyomból — lásd,
nem tudok egy tüzet sem
olyat, mint dalolásod,
amely mellett, én vásott,
dermeteg kezeim törve melegszem.
(Bocsáss meg, hogy e vad s értelme-vesztett
életem nyugalmad így dúlja, kedves!)
(Kiss Benedek fordítása)
***
Amikor hívogatsz
Amikor hívogatsz,
s én nem felelek tüstént,
ne neheztelj.
Vállaimon gyakran
holtfáradt, messzi madarak pihennek,
s vigyáznom kell, föl ne ocsúdjanak.
S szememben egyre többször
megélednek halott barátaim —
olyankor szóval tartom őket.
S gyakran a dal, a dal-vágy
némítja el a számat,
s én nem tudom
neved kimondani.
S ne tévesszen meg az sem,
hogy köpenyem és sapkám
ott lóg a fogason.
Egyre gyakrabban töltöm
éjszakáimat, nappalaimat
a Narocs-tó parti nyírfák közt, ahol
az enyém minden bánat,
az enyém minden öröm,
ahol az enyém minden gondolat.
(Ratkó József fordítása)
