Feltett szándékom volt, hogy legalább 5-6 blogbejegyzésem sorozatban, megszakítás nélkül belarusz témájú lesz. Kettőt sikerült egymás után Belarusznak és a belarusz irodalomnak szentelnem. Pedig a legközelebbiek is nagyjából elkészültek, de most megint egy vargabetű következik…
Időközben elkészült és meg is jelent az egyik legfontosabb ukrán fordításom – mint ismeretes, a történelem rákényszerített, hogy egyre több szépirodalmat, időnként publicisztikát fordítsak ukránból. Ezeknek jó részét be szoktam ide a blogba is importálni.
Ez a mostani ez akkora, hogy csaknem szétfeszíti a blog kereteit, ennek ellenére kötelező olvasmánynak tartom. Szóval két blogbejegyzés erejéig visszakanyarodok az ukrán témához…
Viszonylag hosszú szöveg ez, de egészében optimista – ezért időzítem két hétvégére. Utána visszatérek a belarusz témához, ígérem.
Vira Kuriko: Úgy nappal, mint éjjel – ember (Első rész.)
Én vagyok minden ötödik és minden második. Minden harmadik és minden első – nő vagyok, feleség. Egy ukrán katona felesége.
Közeleg az első évfordulója, hogy már nem vagyunk együtt a férjemmel. Vagyis hát együtt lennénk, de nem az örömben, hanem a bajban, pontosan ezt is ígértük egymásnak, még mielőtt Ukrajna, az állam, elismerte a házasságunkat, és ezzel férj és feleség lettünk.
Egy év telt el az Ukrajnában dúló teljes körű háború kezdete óta: március első napjaiban Szerhij, több ezer emberhez hasonlóan, bevonult, a fronton van. Először engem menekített ki, de annyira sírtam, hogy vissza kellett vigyen az észak-ukrajnai Csernyihiv városába, amit az oroszok a főváros felé menet közben próbáltak meg elfoglalni. Ott búcsúztunk el egymástól.
Még most is látom távolodó alakját, hátizsákkal a hátán. Sziréna jajveszékel, távoli robbanások hallatszanak. Lehet, hogy anyám, nagymamáim és összes néném túllőtt a célon, amikor azért imádkoztak, hogy a legjobb vőlegény legyen az enyém. De hiszen, ahogy az én családom és a férjem családja, úgy a közös családunk is, minden felnőtt férfiút a frontnak adott.
2016-ban apám elment keletre, a háborúba, miután kezet fogott a katonával, aki átadta a behívóját. Akkoriban sokan elbujdostak. Tizenhét éves voltam, nagyon megijedtem, anyám pedig néma sikolyba dermedt. 2022-ben pedig énbelém fagy az a néma sikoly.
Megpróbálok felidézni valamit az előző életemből, a február előtti életből. Egy hosszú, szomorú dalra táncolunk a konyhában. Négy nappal az invázió előtt a férjem kilenc vöröskorallsorból álló láncot akaszt a nyakamba, amiről annyit álmodoztam. Február 24-én reggel nem háborúba készültünk menni, hanem hagyományos táncestre. Meg akartunk tanulni polkázni.
De az emlékek elvesznek, eltűnnek valahol a mélyben, mintha egy szakadékba zuhantak volna. Látom azt az éjszakát. A padlón fekszünk, de nem alszunk. Február 24-e van, néhány óra múlva itt a reggel. Megremeg a ház – mindenki szinte egyszerre ugrik talpra. A háború kezdete még mindig így visszhangzik bennem: rengeteg láb topogása mind a kilenc emeleten.
Szerhij azonnal tudta, hogy bevonul. Több kérdést nem is tettem fel neki. Láttam, ahogy más asszonyok kérlelték, könyörögtek, győzködték a férjüket, hogy ne menjenek, vagy legalább ne azonnal. Én pedig homlokon csókoltam és lepöcköltem a cigarettahamut a lábam elé: „Vigyázz magadra, amennyire lehet”.
Az elmúlt hat évben egyszer sem maradtam egyedül, a férjem nélkül. Mindig együtt voltunk: a leghosszabb idő, amit külön töltöttünk, egy hét volt, ha kiküldetésbe mentem. 2020-ban a karantén remek ürügy volt, hogy bezárkózzunk a lakásba és ezt ki is élvezzük. Sosem veszekedtünk, mindig kijöttünk egymással, nem kötöttünk kompromisszumokat, mert nem volt rá szükség.
Most hónapok telnek el gyötrelmes fájdalomban – mindent magam csinálok, de a vacsorához mindig két kanalat veszek elő. Ahogy jövök ki a boltból, még mindig tartom az ajtót, hiszen ő kell, hogy jöjjön mögöttem a szatyrokkal. Nem jön senki. Senki sem dohányzik hajnali kettőkor a konyhában az elszívónál. A kutyánk már egy éve minden ajtónyikorgásnál reménykedve ugrál.
Dühös vagyok. A Csernyihivért vívott csaták véget értek, a város magához tért, akinek nincs senkije a fronton, vagy jókedvű, vagy úgy beszél velem, mint egy leendő özveggyel. Sokszor azt mondják: „Legalább nincs gyereked”. Legalább? Igen, még csak gyerekünk sincs. Most, hogy folyton borotvaélen táncol, azt kérdezem magamtól, miért nincs ennek az embernek gyereke?
Szerhij több tízezer másikhoz hasonlóan nem katonaember. Sosem volt katona, sosem volt fegyver a kezében. Gitározott, csodálatos lírai dalokat írt, meleg augusztusi éjszakákon koncerteket szervezett a Gyeszna partján Csernihiv mellett. És sok évvel ezelőtt bevezetett az asztrofizika tudományába, megmutatta a napsugarakban lebegő port – ilyennek látni a Földet 6 milliárd kilométeres távolságból.
Kedves, konfliktuskerülő, kiegyensúlyozott ember. Hétköznaponként mindig dolgozott – IT-fejlesztőmérnök. Elég sokat keresett, nyugodt életet élt, nem sok minden volt, amit megtagadott volna magától, bár nem is volt sok dologra szüksége az új gitárhúrokon kívül. Az invázió előtt a munkáltatója felajánlotta neki, hogy költözzön az Egyesült Államokba. Lett volna elég pénzünk, hogy áttelepüljünk Európába, még jóval a háború előtt, amiről pedig tudtuk, hogy be fog következni. Csak hát se ő, se én nem akartunk elköltözni. Anélkül, hogy megbeszéltük volna, tudtuk, mit fogunk csinálni. Csak az utolsó hajnal előtt vágytunk volna egy hosszabb éjszakára.
Szinte azonnal megértettem, hogy a háború sokáig tart majd. Később az is világossá vált, hogy a háború végéig senkit sem fognak leszerelni. A férjem vagy addig szolgál a seregben, amíg meg nem hal, vagy a győzelemig. A három hónap, amióta nem láttam, égeti a bőrömet, megfoszt a gondolatoktól és a szavaktól. Luhanszk környékén volt, ahol véget nem érő csatákat vívtak. Annyira hiányzott, hogy az érzés már lyukat rágott belém. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy nem volt a férjemmel semmi kapcsolatom, volt, hogy egy héten csak egyetlenegyszer tudott felhívni, vagy egy rövidke üzenetet küldeni: „Jól vagyok. Hát te?”. Azokban a percekben, amikor sikerült beszélgetnünk, a hangja egyre szorongóbb, szigorúbb és gyengébb lett: „Minden rendben van, csak nagyon hiányzol”. „Minden rendben van, csak egy kicsit feszült a helyzet”. „Virácskám, szeretlek, most visszavonulunk.”
Május végén nem bírtam tovább. Egyik reggel arra ébredtem, hogy muszáj mennem. Visszaszerezni magamnak a férjemet, ha csak egy percre is. Elmondtam anyámnak. „Hogyan, keletre? De hiszen ez veszélyes!” – kiabálta a kagylóba, de engem akkor már vitt a vonat. Ugyanaz az asszony teremtett le, aki nyolc évvel ezelőtt az első hangra már rohant is a háborúba, apámhoz. Ugyanaz, aki annak idején az egész éjszakát egy kisszéken töltötte kint a földeken, mert bent a faluban sehol sem volt térerő. Apám hívását várta.
Az az első, keletre vezető utam, mint az összes rákövetkező is, hasonló volt ahhoz, amikor Gerda ment, hogy megkeresse Kayt. Hiszen az én férjemet is egy nő lopta el, ezt egy bácsi mondta nekem: „A háború – egy nő. Márpedig, ha az embernek van felesége, akkor kicsoda az ő számára egy másik asszony?”.
Az utam egy éjszakai vonattal kezdődött, leszálltam a megfelelő állomáson, nem kellett súlyos hátizsákot cipelnem, csak mélyen beszívtam a front mögötti város nehéz levegőjét. A pályaudvar közelében már várt rám egy autó, Olja félálomban szállt ki belőle. Kis növésű, de magabiztos kinézetű nő, szeme rendkívül kedves.
Reggel hatkor értem jött, enni adott, töltött nekem egy kávét és hagyott aludni. Tulajdonképpen ő tervezte meg az utamat. Azt hiszem, ha azt mondom neki, hogy a bibliai pokolba kell mennem a férjemhez, kétségtelenül akkor is talált volna valami kiutat, vagy jobban mondva – egy bejáratot.
Nem ismerem Olját, de megbízok benne. Azelőtt egyszer sem találkoztunk, de pontosan akkor jelent meg, amikor minden lehetséges módon tudattam a világgal, hogy elnyel ez az örvény. Olja a kollégám, újságíró, amióta a keleti országrészben tart ez a háború, rengeteget dolgozik a fronton, de egy önkéntes szervezetben is. Segít nekem, mert mindenkinek segít, akinek szüksége van rá. Ahogy az idén mi mindnyájan.
Beugrunk a kocsiba – egy pick-up az, amivel értem jött. Olja azt mondja, tízig alhatok, akkor jönnek majd értem. Félek, hogy túl késő lesz. Hogy a férjemet bármelyik pillanatban valahova messzebbre vihetik, ahol már nem érem utol. Már a pályaudvaron láttam néhány iránytaxit, amelyek nyolcszáz-ezer hrivnyáért kivisznek a fronthoz. De Olja makacs: „Higgyél nekünk”.
Megérkezünk a lakására. A tulajdonosnak, aki ideiglenes szállást adott Oljának, két lánya van. Olja megveti nekem az egyik gyerekágyat. Mondom, nem fogok elaludni, de csak néhány óra múlva nyitom ki a szemem, amikor Olja már csörömpöl valamivel a konyhában. Hulla vagyok, ezért kinyit egy palack bort: igyunk a visszatérésemre.
Ahogy felkelek, egy katonafeleség hív. Nem ismerem, de valahonnan megszerezte a telefonszámomat. Elpanaszolja, hogy megszűnt a férjével a kapcsolat. Tíz percen át próbálok lelket önteni belé, egy kicsit még nevetünk is. Mondom, hogy éppen oda megyek, megpróbálom az ő férjét is megtalálni. Hallom, ahogy a gyerekei szaladgálnak, és hogy mekkora fájdalmat kell lenyelnie, hogy reagáljon rájuk. „Én nem tudok elmenni hozzá, a gyerekek miatt” – magyarázza. És hozzáteszi: „Nektek legalább nincs gyereketek.” Legalább…
Tíz órára Olja megint odahívta nekem a kocsit. K., a sofőr, aki idehozott minket, valahova el fog vinni. Velem egyidős, tizenhét éves kora óta él keleten. Mostanában drónokkal foglalkozik. A történetei is ennek megfelelőek. Én azt az elbeszélését szeretem a legjobban, amikor egy igen okos autó – a műszaki vizsgára emlékeztetendő – pont akkor fulladt le az avgyijivkai ipari park kellős közepén, amikor egy ellenséges tank már éppen célba vette volna. Na, hát innen származik K. őrületes vezetni tudása.
Donyeck megye határánál egy másik kocsiba szállok át. Amíg K. átbeszéli a „madarak” dolgait egy terepszínű egyenruhás emberrel, mi cigarettázunk. Nahát, ezek a katonai ornitológusok! Az új sofőr most szerelte meg az autóját, egyelőre nagyon vigyáz a kátyúknál.
Magamban papának hívom. Engedélyt kér, hadd dohányozzon a kocsiban. Cigarettázunk és beszélgetünk. A saját apámról mesélek neki, aki szintén itt keleten harcolt, arról, hogy a teljes körű invázió kezdetén 22 egész napra megszakadt vele a kapcsolat – a megszállt területen volt –, arról, hogy hova megyek és miért. A félig bekerített Csernyihivről beszélünk és az aknák fütyüléséről, miközben elszívjuk az utolsó filter nélküli cigarettámat. Cigi után kutatni egy olyan városban, amelyet az oroszok éppen megpróbálnak elfoglalni – egyszer s mindenkorra kedvenc és legérdekesebb tapasztalatom marad.
Egyszerre csak feltűnnek a meddőhányók, és nekem ekkor jut eszembe, hogy már hány éve nem jártam itt, keleten. Úgy látszik, a sofőr is megértette.
– Jártál már itt?
– Utoljára két évvel ezelőtt.
Elmondom neki, hogy a teljeskörű háború kezdetére volt a férjemmel annyi pénzünk, hogy letelepedhettünk volna valahol a Kárpátokban. Nem engedtem volna ki a férjemet az udvarról az utcára, ahogy az ismerőseim is teszik, hogy ne tudják átadni nekik az idézést – a last minute beutalót a frontra, ahogy viccből szoktuk hívni.
– Négy gyerekem van, engem kiengednének a határon. Ott ülhetnék én is valahol a tengerparton, olasz sört ihatnék és közben fájhatna a szívem a hazámért. A barátaim hívogatnának, hogy szerezzek be nekik ezt vagy azt, én pedig, miközben áztatnám a lábamat a tengervízben, azt válaszolnám: „Tartsatok ki, srácok, most rengeteg dolgom van, de amiben csak tudok, segítek”.
Hangosan nevetünk.
– És miért nem tette ezt? – kérdezem. – Miért nincs a tengernél? Kötelességtudat?
– Miket beszélsz! Négy gyerekem van, hogy lehetne szó itt szabadságról! – feleli.
És megint nevetünk.
Befordulunk a pályaudvar felé, kérem, tegyen ki bárhol, de ez a négygyerekes családapa csak személyesen a férjem kezéhez hajlandó engem átadni.
Riadt vagyok. Félek a három hónapos egymás nélküli élettől. Amióta összeköltöztünk, egyszer sem váltunk el egy hétnél hosszabb időre. Ritkán látott minket külön-külön bárki is. Mert olyan nincs. Ő a legjobb barátom, az olvasóm, szerkesztőm, tanárom, és a legjobb esti meséket is ő írta.
– Ideges vagyok, mondjál nekem egy mesét.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy szomorúság. A nagy háború után telepedett meg az emberek otthonában.
– Abban az értelemben nagy, hogy „great”, vagy hogy „big”?
– Most akkor hallgatod a mesét vagy nem?
Végre meglátom őt. Napbarnított, sovány, egyenesen ragyog, borotválatlan és piszkos. Kezet ráz a négygyermekes apával, és megkéri, hogy fogadjon el egy karton cigarettát. De ő visszautasítja, mondván: „Inkább maradjon csak a ti srácaitoknak”. De a férjem ragaszkodik hozzá: „Ez a legkevesebb, amit felajánlhatok, amiért elhozta a feleségemet”. Várom, meddig tart ez, és végül odabújok hozzá, belefúrom magam, mint egy párnába. Nem szólok egy szót sem. Csak bőgök. Érzem, hogy remeg. Látom, mennyire kimerült és tehetetlen. Belefáradt az egészbe.
(A második – utolsó részt ld. a soron következő bejegyzésben.)
