Feltett szándékom volt, hogy legalább 5-6 blogbejegyzésem sorozatban, megszakítás nélkül belarusz témájú lesz. Kettőt sikerült egymás után Belarusznak és a belarusz irodalomnak szentelnem. Pedig a legközelebbiek is nagyjából elkészültek, de most megint egy vargabetű következik…
Időközben elkészült és meg is jelent az egyik legfontosabb ukrán fordításom – mint ismeretes, a történelem rákényszerített, hogy egyre több szépirodalmat, időnként publicisztikát fordítsak ukránból. Ezeknek jó részét be szoktam ide a blogba is importálni. Ez a mostani ez akkora, hogy csaknem szétfeszíti a blog kereteit, ennek ellenére kötelező olvasmánynak tartom. Szóval két blogbejegyzés (az első rész ide kattintva érhető el) erejéig visszakanyarodok az ukrán témához… Viszonylag hosszú szöveg ez, de egészében optimista – ezért időzítem két hétvégére. Utána visszatérek a belarusz témához, ígérem. Jöjjön a második rész:
Vira Kuriko: Úgy nappal, mint éjjel – ember (Második rész)
Három hónapja ez az első éjszaka, amit anélkül aludtam át, hogy felsikoltottam volna. Egyetlen percről álmodoztunk, de egy egész napot kaptunk, a férjem másnap ment vissza.
Szerhij az igazi volt. Egy még szovjet, zöld Zaporozsec lehajtott ülésén fekszünk, amit a srácok biztosítottak számunkra éjszakai szállás gyanánt. Fejünk alatt katonai málhazsákok és egy hátizsák. A férjem gépkarabélya és golyószórója a csomagtartóban van. Keleten az égbolt sötét, tűz alatt áll. Távoli robbanások, gépfegyver-sorozatok és ágyúdörgés hallatszik. Annyira boldog vagyok, már azt szeretném, hogy egy rakéta közvetlenül a kocsiba csapódjon be, és ezzel legyen is vége ennek a történetnek.
– Mondjál nekem egy mesét.
– Miről?
– Semmiről.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy semmi, ami nem szólt semmiről.
– Ezt már mondtad.
– Te most hallgatod a mesét, vagy nem?
Reggel olyan világosság van, hogy az már vakít. Mellettem egy műanyagpohárban kávé, olyan forró, hogy a pohár olvadófélben van tőle, hozzá egy zsömle, szalaggal átkötve. Ez volt életem legfinomabb kávéja és zsömléje. Csak ott ültünk és beszélgettünk mindenféléről, mint mindig. A sztyeppéről, írókról, a Szaturnuszról, a fájdalomról, arról, hogy ő mennyire fáradt, a haragról és a gyűlöletről. Szerhij azt mondta, hogy nem bírja tovább. Azt válaszoltam, hogy szeretem, és hogy csak ő kell nekem. Bármilyen döntését elfogadom, és mindig az ő pártján fogok állni. Dezertálsz és börtönbe csuknak – semmi baj. Hiszen a feleséged vagyok. A világ legboldogabb napja mintha csak egy perc volna. Neki és nekem is vissza kell mennünk. Megölelem a férjem, és nem tudom, hogyan eresszem el a karjaimból. Magamban üvöltök. Dühös vagyok. Magamra, őrá, és mindenkire, akinek van ereje nem üvölteni.
Visszafelé a kedvenc utamon megyek, amely hol lefelé, hol felfelé, hol pedig oldalt tart: meddőhányók, csenevész fű, száraz levegő, mögöttem pedig kék viharfelhők. Az út mentén egy magányos kávézó. Odabent csupa katona. Az Amy Winehouse-frizurát viselő, ugyanilyen szemöldökű pincérnő itt mindenkit ismer. Amikor megeszem a ragut és a krumplipürét, megkérdezem tőle, mennyivel tartozom. Azt feleli, hogy a fiúk már rendezték a számlámat. „Olyan kedvesek” – mondja. Indul a dzsip és mögöttünk porfelhő száll fel.
Egy hónap alatt másodszor is vállaljuk a kockázatot. Ha három perc, már az is boldogság. A férjem alegységét egy hátországi kisvárosba helyezték, hogy feltöltsék a létszámot. Hogy oda tudok-e időben érni – nem biztos. De megpróbáljuk.
Olját már nem ráncigálom, hanem Dnyipróban már a pályaudvar előtt beugrom egy kisbuszba, ezer hrivnyáért elvisz a fronthoz. A helybéliek azt tárgyalják, kinek mijét verte el a „jégeső” a kertjében. Csakhogy nem a szilárd halmazállapotú csapadékról van ám szó, hanem a „Grad” rakéta-sorozatvetőről. [A grad szó jelentése oroszul és ukránul is „jégeső” – a ford.] Máskor mindig odafigyelek a beszélgetésekre – hiszen újságíró vagyok. De most nem akarom hallani. Nem akarom hallgatni. Most nem újságíró vagyok.
Én vagyok minden ötödik és minden második minden harmadik és minden első – nő vagyok.
Útlezárásos ellenőrzőpontok sora, az egész út csupa por, mintha sivatagban járnánk, itt egy éles kanyar, még egy töltés, megint egy kanyar, a sofőr valamiért nem húzta fel az ablakot, folyton a homokot törölgetem a szememből, mindenki köhög. Hogy láthat ő maga bármit is? Egymás után jönnek velünk szembe az evakuációs buszok. Aztán leülepszik a por, már nem könnyezik a szemem. Az utolsó buszon látok egy fiút, a szája néma kiáltásba fagyva.
– Miért jön ide Csernyihivből? – kérdezi tőlem egy katona az ellenőrzőponton.
– Feleség vagyok – válaszolom.
Szerhij ott van az út túloldalán, én csak futok hozzá. Kávézunk egy padon, szusit keresünk a piacon. Csak nagy darabokat találunk, rosszul vannak feltekerve, még hanyagabbul felvágva, bemegyünk valakinek az udvarába és ott egy kövön esszük meg.
A férjem már több dologról kezd beszélni. Nem csak mulatságos eseteket mond el, hanem borzalmasakat is. Sebesültekről és azokról, akik elestek. Nemrég olvasta újra A 22-es csapdáját és most értette meg Yossariant. Itt valóban mindenki az ő halálát kívánja. Nevetünk. Azt mondja, hogy Joseph Hellernek ez a könyve írja le a legjobban a frontot. „Egyszer majd te is leírsz mindent – válaszolom –, és én leszek a szerkesztőd”.
Esteledik, Szerhijnek muszáj a bajtársaival együtt elindulnia az új helyre. Nem mehetek vele. De utolérhetem őket, és így is teszek. Este sikerül találkoznunk abban a faluban, ahol az alegysége az éjszakát tölti. Napkeltéig a magas fűben fekszünk és dohányzunk. Állandóan katonák mennek el mellettünk, egy folyócskát keresnek, ami nem is létezik.
– Hol itt az út?
– Hová?
– Lehetőleg haza.
A harmadik utam volt a legszörnyűbb. A férjem Pokrovszkba indult, egy kisvárosba, amely a hátországban van, hogy megjavítsák a pickupot. Én vonattal indultam el, az ellenkező irányból. Dnyipróban, tíz perccel az állomás előtt valaki hív WhatsAppon. Reggel hét van, még álmos vagyok. Lassan egy terepszínű egyenruhás alak jelenik meg a képernyőn. Fekete sziluett, arcán símaszk, gépfegyvert tart maga előtt.
– Drágám, te vagy az? – kérdezem.
– Én – válaszol a kép. – A férjednek vége, meg neked is.
Eltart egy darabig, mire rájövök, hogy ez nem a férjem. A férfi oroszul beszél, az én Szerhijem pedig meg sem szokott szólalni oroszul. Érzem, ahogy megfagy bennem minden.
– A férjem fogságba esett? Maguknál van?
Aztán megszakad a vonal, és különböző számokról kezdenek hívogatni, de mindig ugyanaz a hang kiabálja be, hogy engem is megöl, meg a férjemet is. Leteszem a kagylót, és könnyeimmel küszködve próbálom hívni Szerhijt. Már Pokrovszkban kéne lennie, de a száma nem elérhető. A pályaudvaron már zokogok. Nem értem, hogy mit tegyek, hogyan viselkedjem. A hang nem követel semmit, csak ordít. Már meg sem tudok állni a lábamon, amikor egy kéz határozottam kitépi az enyémből a telefont:
– Dögölj meg, rohadt moszkovita.
Könnyeimen keresztül egy idegent látok. Katonai egyenruhát visel, és látom, hogy megsebesült az arcán. Zokogva mesélek el neki az elejétől kezdve mindent. Egy teljesen ismeretlen férfinak, aki annyi idős, mint apám. Elmondom, hogy Pokrovszkba kell eljutnom, mert ott fogok találkozni a férjemmel. De a telefonkészüléke nem elérhető.
Ez az ismeretlen ember karon fogva vezet, beültet egy autóba, amelyben más katonák vannak. Azt mondják, hogy ha nem találjuk meg Pokrovszkban, akkor kivisznek az állásokba. „Biztos, hogy meg fogjuk találni, nem lesz ez nehéz”. Egy idősebb, terepszínű egyenruhás férfi egy nejlonzsákból, amiben a személyijét, katonakönyvét és a pénzét tartja (pont ugyanúgy, ahogy az én férjem is), egy valeriána nyugtatótablettát vesz elő. A kocsi ajtaja össze van törve, így az autóban erős a huzat.
Ezek az idegen katonák mondják, hogy az oroszok rémálmokat hoznak a fronton lévők családjaira. Én is tudom ezt, magam is így nyugtatgatnék másokat, de most egy szakadékban vagyok.
Pokrovszk előtt Szerhijjel helyreáll a kapcsolat. Még egy fél napig, aztán egész éjszaka csak sírok.
Amikor találkozunk, a kozmoszról beszélgetünk, és arról, hogyan fogunk kijönni ebből a háborúból. Beszélünk a Szaturnuszról és a gyűrűiről. Egy hónap múlva – októberben – a férjemet elüti egy BTR páncélozott csapatszállító.
– Nem BTR, hanem egy BMP M113, az könnyű… – javít ki a férjem.
Mindegy. Egy teljes hónapig otthoni gyógykezelésre szorul, a teleszkópjával el fogjuk kapni a Szaturnusz hihetetlen gyűrűit. Mi pedig lélegzetvisszafojtva állunk majd ott a napsugárban lebegő porszemek között. Komolyan arra gondolok, hogy lelököm a lépcsőről. Lezárom így ezt az egész történetet. Ne küzdjünk tovább. Mondjunk megálljt és éljünk úgy, mintha ez a háború nem is létezne. A világot majd mások megmentik helyettünk.
De aztán azokra gondolok, akik nekem adtak életet. Akiknek köszönhetem, hogy megismerhettem ezt a bájos és bátor embert. Számtalan sok embernek kellett megannyi megpróbáltatáson túlesnie, megküzdenie azért, hogy mi, ő meg én, megjelenhessünk e földön. Lehet, hogy valahol ebben rejlik az élet értelme.
Vera dédnagymamám gyönyörű zsidó nő volt. Annak, hogy egy frissen ásott árok szélén találta magát golyóra várva, nem a szépsége és nem is a származása volt az oka. Az idősebbik nővérével együtt került oda, aki nemrég lépett be a pártba, és elkapták a németek. Verát is elvitték, szintén, mint kommunistát. Még csak nem is sejtették, hogy zsidók, mert Belaruszban a zsidók irataiba belarusz nemzetiséget jegyeztek be, vagy egyszerűen azt, hogy szovjet ember.
Állítólag a nővére kapta a legelső golyót, mert elkezdte énekelni az Internacionálét. Ami pedig Verát illeti, a lánya a történetnek több verzióját is hallotta: lehet, hogy még mielőtt golyó érte volna, elesett, vagy pedig valaki a tömegből kikönyörögte őt a német katonáktól.
Szóval Vera gyönyörű egy zsidó nő volt. Nem a szépsége és nem is a származása volt az oka, hogy húsz évvel később dermedten állt, golyóra várva, mígnem a saját férje újra nem kezdte tölteni a fegyverét. A lányuk úgy gondolta, hogy féltékeny volt, de úgy tűnik, inkább ingadozó kedélyű lehetett, kiegyensúlyozatlan, mint mindenki más a családunkban. Azt képzelte, hogy Vera megcsalta őt a szomszéddal, akit le is lőtt. Egycsövű puskája volt, amíg azt újratöltötte, Verának sikerült elmenekülnie és elbújnia az erdőben.
A férjemmel van egy gyönyörű fényképünk a dédnagyapjáról, Vaszilról, amint a háza tornácán ül egy tanyán, aminek a neve megegyezik Vaszil vezetéknevével. Haja fekete, fölfelé fésült, nadrágszára széles, sötét inget visel, aminek hímzett gallérja oldalt gombolódik. Szép ember. Bajusza fölfelé pödrött. A férjemmel szörnyen hasonlítanak egymásra.
Tudjuk, hogy Vaszil vidám ember volt, és a tükör előtt, a bajuszát gyantázva ezt mondta:
– Láthatod, Halinocska, micsoda jóképű párod vagyok én.
Valahogy Szerhij is így viselkedett a tükör előtt, amikor még nem ismertük ezt a történetet.
A képen Halinocska van mellette. Blúzban, gyönyörű szoknyában, nyakában gyöngysor. 1934 nyarán német katonák golyója érte utol a földeken. Zöldséget gyomlált, az emberek elmenekültek, elbújtak a közeli kútban, de ő csak dolgozott tovább, mintha vasból lenne. Azon a földön tizennégy embert lőttek agyon – és Halinocskát.
Vaszil még sok évig élt. Az öreg tanyasi temető akácai és más fái között találtuk meg, annyira benőtt helyen, hogy teljesen összekarcoltam az arcomat. A temető közelében és a mezőn a talaj homokos, benőtte a kőtörőfű, egy olyan kis pozsgás levelű növény, amit kövirózsának is hívnak. Kihúztam a földből néhány darabot, amit a férjemmel otthon elültettük. És gyökeret vertek.
Valamilyen oknál fogva nemzedékről nemzedékre valami őrült fegyvert fog rád. Te meg csak vergődsz és vergődsz.
Én vagyok minden ötödik és minden második, minden harmadik és minden első – én vagyok.
(Vége.)
