A múlt hét Vaszil Bikau jegyében telt el. Ja nem, ez sajnos még a külföldre szorult/szorított belaruszoknak is csak egy szűk körére igaz.
Az országon belül alig esett róla szó, hivatalosan pedig konkrétan nulla. Ünneplését nem tiltották be, de ellehetetlenítették, többek között azzal, hogy elállták a szülőfalujába vezető utat néhány iskolabusszal, amelyek azonban nagyon kevés tanulót vittek a helyszínre, ráadásul egy negyedóra múlva még ők is szétszállingóztak. A társadalom túlnyomó többsége fél (már aki még nem emigrált), így aztán tizenvalahány fős családi megemlékezés lett Bicskiben június 19-én. Ez viszont szépen sikerült – 87 éves ismerősöm, a két művészeti és irodalmi múzeumot is igazgató Ada Rajcsonak számolt be róla néhány sorban.
Vaszil Bikau (a szovjet időkben oroszosan, Bikov formában terjedt el a neve, ld. itt), aki Szvjatlana Alekszijevics feltűnéséig és Nobel-díjáig egyértelműen a nemzetközileg legismertebb és legelismertebb belarusz író volt, június 19-én lett volna száz éves. 22-én pedig halálának volt a 21. évfordulója. Igen, három nappal élte túl a 79. születésnapját, és igen, a Harmadik Birodalom Szovjetunió elleni támadásának 62. évfordulóján halt meg (a Minszk melletti Rákosztályon). Több jó barátom is ott volt az (azóta feloszlatott) írószövetség ülésén, amelyen temetésének kérdéseit vitatták olyan hosszasan, hogy közben az állam már mindent “elrendezett”, nevezetesen úgy, hogy ne lehessen a temetésből a kelleténél nagyobb esemény. Magának az elhunyt írónak is elege lehetett már a terméketlen vitából, melynek egy pontján Bikau portréja minden külső ráhatás nélkül egyszer csak leesett az ülésterem faláról. (Ennek az esetnek még lesz szerepe, ha mondjuk egy-két hét múlva sikerül ugyanitt publikálnom Nyakljajeu barátom egyik legszebb novelláját.)
A II. világháború, amelyet – sokunk szerint helytelenül, sőt megengedhetetlenül – Belaruszban is mindmáig Nagy Honvédő Háború néven emlegetnek, Bikau életének meghatározó eleme volt: 17 éves korától végigszolgálta a Vörös Hadseregben. Úgy szokták mondani, hogy a Szovjetunió számára a háború, 1941. június 22-én kora hajnalban, itt Bresztben kezdődött. Szerencsére nem a város központjában élek, mert ott nem tudnám átaludni az újabban minden évben megrendezett megemlékezések éjszakáit, amelyek már egyáltalán nem szorulnak a breszti “Hős Vár” falai közé és amelyeket egyre nagyobb csinnadrattával, tűzijátékkal folytatnak le. Hűvösek ilyenkor az éjszakák, tehát folyik a vodka… az esemény általában ünnepi danolásba és táncba fajul – ismétlem a Szovjetunió megtámadásának évfordulóján.
Bikaut háborús prózája tette közismertté és népszerűvé a szovjet időkben, de ő nem igazán a szovjet katonák hősiességét írta meg, hanem inkább a saját élményeit, mégpedig őszintén. Ezért aztán a cenzúrának nem kevés dolga akadt vele. Főleg belarusz nyelven alkotott, néhány alkalommal saját maga is fordította le írásait oroszra, azonban a két szöveg között gyakran jelentős eltérések mutatkoznak, mivel az orosz cenzúra sokkal szigorúbb volt, mint a belarusz. A Szovjetunió felbomlásának közeledtével nem csak írásaiban állt a modernizációs törekvések oldalára, de aktív közéleti szerepet is vállalt: pl. a Belarusz Nemzeti Front és az itteni Helsinki Bizottság egyik alapító tagja volt. Mindez elég is lenne ahhoz, hogy a mai belarusz rezsim gyűlölje: a belarusz irodalom egyik legnagyobb büszkeségéről pl. mindmáig nincs egyetlen közterület sem elnevezve az országban.
De van itt más mozgató (pontosabban fékező) rugó is. Az 1994. óta hatalmon lévő (azt immár csupán bitorló) nagyfőnöknek különös tehetsége van a bődületes badarságokhoz. Egyszer pl. kijelentette, hogy ő is háborús árva: apja a Nagy Honvédő háborúban esett el (pedig ő 1954-ben született(!)… Franciszk Szkarina (kb. 1490. – kb. 1550., mondjuk “a belarusz Károli Gáspár és Gutenberg” egy személyben) kapcsán azzal a példával illusztrálta a belaruszok eredendő internacionalizmusát, hogy Szkarina annak idején “Pityerben” (Szentpétervár, azaz Leningrád népies neve) is dolgozott. Evvel két baj van: Pétervárt 1703-ban alapította I. (Nagy) Péter, az idézet szerzőjének pedig történészi diplomája van. Ezért kényszerült Minszk arra, hogy központi sugárútját Szkarina útról átkeresztelje a Függetlenség útjává, mert a fél világ ezen röhögött.
A főni egyszer elkotyogta, hogy ő mennyire szereti és tiszteli Bikovot (ő következetesen így mondta korábban, most már jó sok éve a világ minden kincséért sem ejtené ki a nevét), különösen a verseit szerette az iskolában. Még jó, hogy nem idézte ezeket… mert Bikau verseket egyáltalán nem írt.
Mással is előfordul, hogy bizonyos neveket ki nem mondana, mert amiről vagy akiről nem beszélünk, az nincs is. De ő ráadásul különlegesen babonás, amit nem is tagad. Legkisebb fiát mindenhová, akár hivatalos állami látogatásokra is viszi magával: ő a talizmánja. 2011. április 11-én, amikor a minszki metrórobbantás történt, Kolja a metróállomásra is lekísérte apját a helyszíni szemlére. Semmi nem fenyegette a gyereket: apuka pontosan tudta, hogy már nincs ott veszélyes eszköz, hiszen ő nem rendelt oda többet.
Az évfordulók kapcsán sokan emlékeztek meg Bikauról. Alább Vaszil Dranyko-Majszjuk (1981) írását (ld. itt) idézem:
«Egyesek a nemzet apostolának nevezik, mások Mefisztóként örömködve írják, hogy lojális volt a szovjethatalomhoz. Egyesek bálványozzák, mások, amikor megtudták, hogy Bikau a gyerekeit nem nevelte belarusz nyelvűvé, ünnepélyesen bejelentik, hogy többé nem fogják olvasni a műveit.
Ennyire ellentétes véleménynyilvánításokkal talán csak Janka Kupala, első tragikus nemzeti aktorunk találta szemben magát. (ld. Janka_Kupala_két_halála a ford.) Vaszil Bikau nagyon szerette Janka Kupala munkásságát, pedig általában a költészet hidegen hagyta. A mi belarusz valóságunk tragikus felfogása kötötte össze őket, alighanem ők írták irodalmunk legtragikusabb alkotásait.
Bikau hosszasan, nem kevés szenvedés árán kereste saját magát. Eleinte festőművész akart lenni, később, amikor elhatározta, hogy író lesz, a hangját, intonációját, témáját igyekezett felkutatni. 1947. és 1960. között tárcákat, humoreszkeket közölt, az ifjúságról, a faluról szóló írásokat. ’56-ban, az SzKP XX. kongresszusa után megérezte: eljött az esélye annak, hogy szabaddá válhat az irodalomban. Úgy tűnt, hogy arról írhat, amiről csak akar, és elfelejtheti a szocialista realizmust. Ekkor kezdenek megjelenni remekművei: „Egy éjszaka” (1961), „A halottaknak nem fáj” (1965, Népszava, 1988, ford: Enyedy György) stb. Mint Kupala a “Helybéliekben”, ezekben a műveiben Vaszil Bikau is állítja, hogy időnként a sajátjaink rosszabbak a tényleges ellenségnél. Amikor a hatvanas évek közepén új vezetés jutott hatalomra, Bikau megtudhatta, milyen az, ha a Pravdában és más újságokban kritizálják, ha fenyegetik, grodnói lakásának betörik az ablakait. A Rendszer nem akarta megsemmisíteni a népszerő írót. Mint annak idején Kupala esetében is, a Rendszer rá akart ijeszteni és meg akarta szelidíteni. Csapdát készített elő a számára. Bikau nem volt hős. Saját magát hibáztatta, hogy édesanyja szelíd természetét örökölte, irigyelte a nála keményebb Alesz Adamovicsot és Aljakszej Karpjukot. Megértette, hogy csapdában nem írhat arról, amit gondol.
Ezekben az időkben és egészen 1986-ig a kitüntetések tömege hullik rá. De minél több díjat, kitüntető címet kapott, minél inkább dicsérte a kritika, annál nyomottabb lett a hangulata, hiszen értette ő, hogy milyen árat kell ezért fizetni.
Aki Bikaut hibáztatja e két évtized miatt, talán nem is tudja, hogy ez az ember mindenkinél keményebben vádolta saját magát. Hibásnak tartotta magát abban, hogy nem tudott az asztalfiók számára írni, szidta magát, hogy annyi háborús könyvet írt, amelyekről meg is mondta, hogy a szocialista realizmus fogságában születtek. Bikau beismerte, hogy hallgatott, amikor pedig nagyon is meg akart szólalni. Milyen érdekes, hogy azok, akik ma Bikaut kritizálják, soha nem láttak semmi kritikusat a saját tevékenységükben, cselekedetiekben, hogy valójában pont fordított a helyzet: az ő írásaik tele vannak ügyészi típusú, megfellebbezhetetlen állításokkal és önfényezéssel.
Később, amikor eljött a peresztrojka, de sok klasszikusunk megőrizte óvatosságát, Bikau rendkívül éles kijelentéseivel lepte meg társadalmunkat. Azonnal ellenséget fabrikáltak belőle a kemény kéz hívei, azok, akik megsiratták a Szovjetunió felbomlását és a független Belarusz létrejöttét. Bikau pedig végleg felmondott a félelemnek. Számos megszólalásában, cikkében mintha nem csupán azért állt volna bosszút a Rendszeren, amit az Belarusszal tett, de azért is, hogy személyesen őt is igyekezett megtörni.
70 éves kora után jött el Bikau alkotói újjászületése. Ragyogó, merész horrortörténeteket ír („A hulla”), groteszk elbeszéléseket („A füttyszó”), fantasztikus műveket („Jönnek az orrszarvúk”), megírja a kilencvenes évek végének realitásait („Az afgán”).
Vaszil Bikau győzelmet aratott a saját ördögei felett. Remélem, nekünk is sikerül.»
A szokottnál kicsit hosszabbra kerekedett ez az írás. De Bikau akkora nagyság, nem állhatom meg, hogy ne egy tőle vett, sajnos aktuális idézettel fejezzem be.
„…figyelem a kortársaimat – hihetetlen, micsoda metamorfózison estek át sokan közülük. A Szovjetunióban születtek, a bolsevik propaganda szókincsét használták, de közben nem hittek benne. Most pedig, amikor mindez a múltban maradt, elkezdtek hinni benne, nem a saját tapasztalásukban, nem abban, amit átéltek, hanem abban, amit erről írtak és írnak ma is. Megdöbbentő, bár eléggé banálisnak tűnik, hogy azok a hazug alakok, akik igeként hirdették a hazugságot, maguk is hinni kezdtek ebben a hazugságban, és áldozatául váltak. Nem tudom másképp jellemezni a saját korosztályomnak azt a részét, amely ma a többségét képezi, csakis úgy, hogy a saját képmutatásának az áldozata.” (Vaszil Bikov. Rámosolyodott Belaruszra a demokrácia. És visszafordult. // Lityeraturnaja Gazeta, 1994. június 22.)
