A rezgő fémlemezre szórt homokszemcsék által kirajzolt ábráiról híressé vált wittenbergi Ernst Florenz Friedrich Chladni akusztikai kísérleteivel is a figyelem középpontjába került. A zenei életben saját építésű hangszereivel nem számíthatott különösebb sikerre, de hangfizikai megfigyeléseit találmányaival megfelelően igazolhatta.
Az 1790-ben bemutatott Euphon csengő hangját hangvillaszerű fémrezonátorok adták, amelyeket benedvesített ujjaival hosszában dörzsölt, vékony üvegrudak közvetítésével szólaltatott meg. A zongora billentyűinek rendje szerint az egész hangokhoz tartozó üvegpálcákat áttetsző fehér üvegből készíttette, míg a félhangokhoz sötét bazaltüveget használt.
Christian Friedrich Quandt a Journal des Luxus und der Moden című weimari divatmagazinban Eine neue Harmonika néven egy sajátfejlesztésű dörzshangszert ismertetett. Az új zeneeszköz külsőre hasonlított a Chladni-féle Euphonra, de Quandt a drága üvegrudak helyett egyszerű ablaküvegből kivágott, keskeny üvegcsíkokat használt. A vékony üveglapokat szerinte jóval könnyebb volt megrezgetni, mint a hengeres felületű pálcákat, sőt a lapokról a víz se folyhatott le olyan könnyen.
A benedvesített ujjakkal való játék a muzsikusok számára kényelmetlen volt, így a feltalálók érdeklődése a hagyományos klaviatúrával is megszólaltatható dörzsidiofon zeneszerszámok irányába fordult. 1800 körül elsőként Chladni mutatta be Klavizylinder (billentyűs henger) elnevezésű találmányát. A billentyűs hangszer zengését csíkokra vágott rezgő nyelvek adták. A fémnyelvek végeit felkunkorította, így nemcsak az instrumentum hangját befolyásolhatta, hanem az egész szerkezetet egy kisebb méretű hangszertestbe építve, helyet is megtakaríthatott.
Megfigyelte, hogy a kunkorodó fémnyelvek rezgési csomópontjai a felhajlítás mértékétől függően közelebb kerülnek egymáshoz, így azokat hajlítgatással könnyebben hangolhatta. A Klavizylinder lelke a hangszer teljes szélességében forgó, üvegpalásttal burkolt dörzshenger volt. A billentyűk lenyomásakor a nedves felületű hengerhez filcezett babák nyomódtak, melyek a rezgést a billentyűszárakra illesztett, felhajlított végű fémnyelvekhez továbbították. A frikciót közvetítő filccsíkokat a felső három oktávnál közvetlenül a nyelvekre erősítették. Chladni hosszadalmas kísérletezés és előkészítés után a torinói Luigi Conconét bízta meg, hogy készítse el a találmány tökéletesített prototípusát.
A pedállal meghajtott, csapágyazott szerkezet zajtalanul forgott, és a fémnyelvek is meglepően tiszta hangzást produkáltak.
A tetszőleges hosszúságú kitartott akkordok a korábbi dörzsöléssel megszólaló találmányokhoz képest sokkal biztonságosabban zengtek, sőt a billentyűk erőteljesebb lenyomásával, valamint a henger gyorsabb forgatásával az idiofonokon addig elképzelhetetlen dinamikus játékmódra is lehetőség nyílt. Gyorsan ismétlődő hangokat vagy virtuóz futamokat nemigen lehetett játszani a zeneszerszámon, de egyenletes és szép hangja miatt a Klavizylinder különösen népszerűvé vált. Chladni találmányával nemcsak a muzsikusok érdeklődését keltette fel, hanem a későbbi feltalálókat és hangszerkészítőket is megihlette.
Johann Christian Dietz már 1805-ben bejelentette a Chladni ötlete alapján elkészített Melodionját. Az ipari technológiákban járatos Dietz a sérülékeny üveghengert rozsdamentes bádoghengerre, a hajlítgatott nyelveket pedig tologatható súlyokkal hangolható rézcsövekre cserélte. A billentyűk lenyomásakor a szerkezet filcezett rugólemezeket szorított a benedvesített dörzshengerhez, amelyek az így keletkező rezgést a rezonánsként is működő hangszekrényhez erősített rézcsövekhez továbbították.
A dörzsöléssel megszólaltatott hangszerek között inkább különlegességnek számíthatott a legendás württembergi játékkészítő családból származó Albert Schoenhut 1876-ban szabadalmaztatott vonós metallofonja. A máig sikeresen működő Schoenhut Piano Co. Inc. játékzongoragyár gyermekhangszerei mellett egy ideig még harangjátékot és ukulelét is készítettek.
A Gotha melletti Friedrichrodából származó üvegharmonikás, Johann David Buschmann 1805 körül kezdett kísérletezgetni saját dörzsidiofon hangszerével. A frikcióval megszólaltatott instrumentum ötletét bizonyára ő is Chladnitól vette át, de Terpodion nevű találmányához az éles hangú fémnyelvek helyett a puhább hangzású rezgő farudakat használta. Buschmann hangszere külsőre egy Tafelklavierra hasonlít, de a fedelet felhajtva és a porvédő textillel bevont rámát eltávolítva előtűnik a Klavizylindernél már megismert pedállal forgatott dörzshenger. A billentyűk lenyomásakor a középen tengelyezett billentyűszárak fémpálcák segítségével emelgették a különböző hosszúságú hangzó fahasábokat. A feltaláló a jávor- vagy buxusfából készült hangrudakra szerelt fémkampók végeire filcezett fapogácsákat applikált, amelyek a vastagon gyantázott facilinderhez dörzsölődve közvetíthették az intenzív rezgést. A mélyebb hangon rezonáló hosszabb farudakhoz kis távtartó karokat iktatott közbe, amelyekre állítható súlyokat szerelt, így a lehető legfinomabban állíthatta be a frikció intenzitását. A hangok erőssége a billentéstől is függött, így a hangszer alkalmas volt a legérzékenyebb zenei előadásra, sőt a korabeli sajtó szerint a sejtelmes hangú zeneeszközön akár gyorsabb futamok is biztonsággal megszólaltak.
Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.
Az 1813-ban bemutatott Terpodiont Buschmann támogatója, a művészetet pártoló August herceg nevezte el Labesangnak (üdítő dallamúnak). A találmány sikerére különösen féltékeny Chladni professzor a hangszer legnagyobb hátrányaként a faanyagból készült hangforrást jelölte meg, miután a hangrudak párás levegőjű helyiségekben vagy szabadtéri előadásokon rendszeresen megszívták magukat nedvességgel, és elhangolódtak. A kritikák ellenére Buschmann annyi megrendelést kapott, hogy 1821-ben Berlinben Terpodion-gyárat alapíthatott. A varázslatos hangú hangszer állítólag Johann Nepomuk Hummel és Liszt Ferenc érdeklődését is felkeltette, de arról nincsenek értesüléseink, hogy a zenei élet hírességei rendelkeztek-e saját Terpodionnal. Miután a feltaláló csak tíz évig fizette szabadalma fenntartási díját, így a londoni zongorakészítő, David Loeschman Patent Terpodion néven már saját szabadalmaként készíthette a hangszert, míg 1835-ben az innsbrucki orgonakészítő, Johann Georg Gröber is kapott engedélyt az osztrák császári szabadalmi hivataltól, hogy Buschmann találmányát legálisan építhesse és kereskedjen vele. A kezdeti sikerek ellenére a dörzsöléssel megszólaltatható idiofon hangszertalálmányok a 19. század második felére szinte kivétel nélkül feledésbe merültek.
