Miben nyújthat többet egy hangfelvétel az élő zene befogadásához képest? Többet nem, csupán mást, ám valóban van néhány olyan eszköz a hangmérnök kezében, amelyek hatása túlmutathat a koncertélményen. Ujházy László hangfelvétel-esztétikai sorozatának következő két részében röviden ezeket foglalja össze.
A felvételi helyszín megválasztása
A hangversenytermek nem minden zenei műfajban adhatnak optimális hangzást, mivel nincsen olyan akusztikai környezet, amely a gregorián daraboktól a kortárs kompozíciókig minden megszólalás számára megfelelne, de ugyanez érvényes a zenei stúdiókra is. A hangfelvételeket is azért viszik ki a stúdiókból, mert ily módon megteremthető a műnek és az előadásnak legmegfelelőbb teremérzet. Az újabb lemezek kísérőfüzeteit tanulmányozva mindenkor rábukkanunk a hangfelvétel helyszínére, melyek között igen sok a templom. Olyan cégek is készítenek templomi felvételeket, amelyeknek egyébként meglenne a lehetőségük a stúdiómunkára. Hogy miért vállalják mégis a kétségtelenül fárasztóbb „kitelepülést”, a külső zajokkal és nem mindenkor optimális hőmérsékleti viszonyokkal való küzdelmet a lényegesen komfortosabb stúdiómunka helyett, annak oka többek között a teremhatásban keresendő.
E helyszínek gyönyörű zengése és a hangtér tisztasága ugyanis sem stúdiókkal, sem mesterséges eszközökkel nem pótolható,
nem is szólva arról a nagyon jelentős inspiráló hatásukról, amely a zenei előadást is kedvezően befolyásolja. Harnoncourt ezt találóan így fogalmazza meg: „Stúdiófelvétel? Csak akkor, ha a stúdió nem stúdió.” Pedig akusztikai szempontból a stúdiókat tervezték, míg a templomokat inkább „csak” építették. Az utóbbiak előnye éppen ebből fakad: míg a stúdiók – éppen tervezettségüknek köszönhetően – inkább semleges akusztikai környezetet jelentenek, amely egy szinte korlátlan műfaji skálán bizonyos hangzásesztétikai határok között mindenre alkalmas, addig a templomok hangzását az akusztikai tervezés hiányából adódó „szabálytalanság” jellemzi, amely – jóllehet kétségtelenül behatároltabb műsorválaszték esetén – érdekesebb, izgalmasabb.
A hangversenytermek is gyakran adnak otthont a felvételekhez, s míg az olyan patinás helyszínek, mint például az amszterdami Concertgebouw vagy a bécsi Musikverein nagyterme még a 19. század hangzásvilágát idézi fel a hallgatóban, addig a Berlini Filharmónia a világ egyik legcsodálatosabb zenei helyszíneként vagy újabban a Művészetek Palotája már a 20. század akusztikai tervezését dicséri. Kétségtelen ugyan, hogy az európai felvételeket figyelve napjainkra eléggé kialakultak az egyes kiadók (és előadók) által preferált, „divatos” helyszínek, de ezek annyira sokrétűek, hogy a teremhatás változatosságát nem érintik.
A hangzásegyensúly beállítása
A hangverseny mindenkor akusztikai kompromisszumok eredménye, hiszen nagyobb együttes esetén a karmester által észlelt arányok a terem különböző pontjain megváltozhatnak. Különösen igaz e megállapítás az operaelőadásokra az ének–zenekar arány tekintetében. Egy opera stúdiófelvétele esetén viszont nem fordulhat elő, hogy az énekhangot a zenekar elfedi, hiszen minden énekesnek külön mikrofonja van.
De ugyanígy nem kerülhet fedésbe Mahler VII. szimfóniájában a második szerenádtétel mandolinja vagy bármely más, halkabb hangszer. A hangzásegyensúlyt illetően természetesen nem létezik egyedül üdvözítő, optimális beállítás, mert ahogyan a korábbiakban már említettük, egy hangszer vagy énekhang teljes beágyazottsága és az erőteljes kiemelése között számos átmenet létezik, s ezek adott esetben a drámai hatást is szolgálják.
