Az ötvenes évek közepétől jelentősen megnövekedett a fekete gettókban a munkanélküliség és az ezzel szinte ezzel automatikusan együtt járó drog- és alkoholfogyasztás, ami hatással volt a jazzre is. A zenében is érezhető volt az egyre szertelenebb és hevesebb indulatok megnyilvánulása, amely a hatvanas évek közepére teljesen sajátja lett a jazz-zenének.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
Az ötvenes évek végén születő jazz-zenére egyértelműen hatással volt a sanctified stílus, aminek erőteljes példája Ornette Coleman Ramblin’ című felvétele, de még pregnánsabb példa a Charles Mingus 1959-ben megjelent Mingus Ah Um című albumán található Better Git in Your Soul című felvétel. Különösen ez utóbbiban fedezhető fel a funky erőteljes hatása; a kompozíció ritmusa, a bluesos harmóniák, a „vidékies” énekstílus mind ezt jelzik. Ezen a felvételen hallható szinte először ismét a New Orleans-i időkre visszautaló kollektív improvizáció.
Már a hard bop időszakában is, de az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején – különösen Ornette Coleman felvételein – sokkal erőteljesebben érezhető az elfordulás a komplex, az immár nemzetközileg is elfogadott, a bebop által megteremtett jazztől, ami 15 évvel korábban számított avantgárdnak.
Új hangsúlyként jelent meg a jazzben a népzenei hatás, ismét jelentőséget kapott a közösségi érzés, miközben szokatlan, disszonáns új akkordok is bekerültek a zenébe.
Ornette Coleman felelevenítette a negyvenes évek vidéki kocsmáinak tenorszaxofonosaitól hallott dudálásos hangzást (ezt valamikor Texas-stílusnak nevezték). A változás több vonalon futott. Miközben a hard bop zenészek sikereket értek el (az egyik legjobb hard bop zongorista, Horace Silver The Preacher című albuma 100 000 példányban fogyott el rövid idő alatt), néhány fiatal, újdonságot kereső zenész teljesen más utat kezdett járni. A konzervatórium egyik zongorista diákja, Cecil Taylor elutasított minden hagyományos eszközt, és teljesen új, úgynevezett energikus zongorastílust dolgozott ki. Ezt a stílust a legegyszerűbben úgy lehet jellemezni, hogy a zongorista megrohamozza a zongorát, és előre megtervezett harmóniák, valamint ritmus nélkül rögtönöz. Ez a zene már egyáltalán nem az európai avantgárdra épít, hanem az afrikai tradíciókból táplálkozva új zenei koncepciót hoz létre, amelyet a hatvanas években „fekete klasszikus muzsikának” neveztek el. Taylor módszere a megújulást akaró New York-i fekete zenészek szűk körében követőkre talált ugyan, szélesebb körben azonban nem lett népszerű.
Taylorénál sokkal sikeresebbnek bizonyultak John Coltrane újításai. Coltrane megőrizte a modális és a hagyományos harmóniákat, ugyanakkor elképesztő gyorsasággal változtatta a hangokat, szólói szinte vulkánkitörésekhez hasonlítottak. (Ugyanebben az időben, Los Angelesben szinte azonos stílust alakított ki egy kiváló tehetségű, sok hangszeren játszó muzsikus, Eric Dolphy is.) Spirituális érdeklődése folytán – Sun Rához hasonlóan – Coltrane-t különösen érdekelte a gettókban élő feketék élete, a nyomor, az igazságtalanságok, a drogok használata és az alkoholizmus terjedése.
