“Kikérem magamnak, én nem vagyok Wagner-rajongó”

Nem is szeretem a rajongás-szót. Mindig is azt gondoltam, hogy viszonylag tájékozott és alapos vagyok ahhoz, hogy kellő értékeléssel, elemzéssel, magamon átfuttatva, tudatosan válasszam ki tetszésem tárgyát, egy zeneművet, egy festményt vagy épp egy drámát. 

Persze, van, ami jobban tetszik, és van, ami kevésbé. Van, ami órákig magába szippant, van, amit néhány perc után elengedek. A Wagner-kultuszt sem értettem sokáig. Hosszú ideig valami olyan nagy, intézményes rendszernek gondoltam, ami épp a leglényegesebbről vonja el a figyelmet:

a tartalomról.

Hiszen, ha már kultusz, akkor mindenképp valami hatalmas, gigászi jelentőségteljes monstrumra gondolunk, és azonnal eszünkbe is jut, hogy miért alakult ki egyáltalán ilyen épp a zenetörténetben? Persze, persze, ismerjük a választ, hisz rengetegen foglalkoztak már a kérdés megválaszolásával, több tucat könyv született már csak erről a témáról, de mégis, helyezzük magunkat teljesen kívülállóvá, mikor az ember kissé máshogyan látja a dolgokat, olyan megvilágításban, ahogyan általában nem.

Miért nincs hasonló kultusz Bach vagy épp Beethoven körül?

Róluk “csak” az köztudott, hogy a legnagyobb zeneszerzők között tartjuk őket számon. De nem őrizünk semmiféle Grált (bármi is legyen az), a golyóbison található Beethoven- társaságok természetes számok halmazán mért darabszáma elenyésző mértékű a hasonló céllal létrejött Wagner-csoportosulások számához képest.

Wagner-rajongónak lenni társadalmi pozíció

Valóban úgy van, hogy Herr Richard olyan zárt és teljes (avagy majdnem teljes) univerzumot hozott létre, amely minden felötlő kérésünkre képes az adott rendszeren belül választ vagy épp válaszlehetőségeket felkínálni? Egy jó barátom mondta azt, hogy olyan speciális világot kínál Wagner a hallgatóinak/nézőinek, ami annyira összetett, szerteágazó és “kész”, hogy azok már nem is vágynak másra. De más zenei világok ilyen mélységű befogadására semmiképp sem, azok lezárulnak, vagy más polcra kerülnek az emlékezetben.

Egyes vélemények szerint Wagner leginkább a zenéje miatt óriás, hiába próbálkozott össze-vissza utalgatásokkal, vezérmotívumokkal meg világmagyarázatokkal, azokat elmosta a 20. század jégesőtengere, elfogadjuk, értékeljük, de azért mégis csak az a jó kis zene, az… a Walkür vége, hát igen.

„Előre tudom, hogy az énekes bírja-e majd a harmadik felvonást”

És persze Woody Allen óta tudják sokan azt is, hogy Wagnernek fantasztikus félpercei és borzalmas félórái vannak. Én ezzel nem értek egyet. Lévén nem muzsikus, a zenét mindig valamilyen jelenség, tartalom, párbeszéd vagy épp viszonyrendszer sajátos megfogalmazásaként látom, illetve hallom, még az operán kívüli műfajoknál is. És ha az ember eleve egy olyan zeneművel találkozik, amely egyenrangúvá szeretné tenné a drámát és a szöveget,

a befogadás aktusa is csak így válik teljes egésszé.

Épp ezért sosem tudom magam függetleníteni a színpadtól vagy épp a szövegkönyvtől. Ha a Tűzvarázst hallom, ahogyan szinte arcátlanul könnyed eleganciát sugároz, miközben hihetetlen nemesség jellemzi, a tűzfallal körülvett Brünnhildét és a búcsúzó Wotant látom magam előtt, belül, a saját színpadomon.

Mert mindenki átélte azt a pillanatot (legalábbis remélem), amelytől  kezdve az élet  megváltozik, ahogy  Brünnhilde elveszti égi énjét és nő lesz, illetve megvan a lehetősége, hogy nő legyen, Wotan pedig, aki itt még isteni lényét megtestesítve van jelen, lassan kezdi elveszíteni hatalmát. Mindez azonban azért különlegesen fontos, mert ezáltal az egész világot működtető rend fog hamarosan megváltozni.

“Más emberré válunk a Wagner-ciklus hallgatása közben”

Aki mindezt együtt hallja, érzi, érzékeli, az a wagneri teljességet szippantja magába. Ha néha pedig elkalandoznánk más irányba, természetesen a hallottaktól ihletetten, ha közben elapróznánk gondolatainkat, máris egy erős kéz markolását érezzük a vállunkon, figyelj, te szerencsétlen ember,  itt A VILÁGRÓL, AZ EMBERRŐL, A SZERELEMRŐL van szó!!  És ahogy mentegetőzünk, hát teljesen igazad van, de akkor hogy is van ez??  Hát így van, és szól közben a Tűzvarázs, úgy van. Valahogy helyre kerülnek a dolgok, a világmindenségben meg odabent a lélekben is.

Pedig az Istenek alkonya, az még később jön.