Ha azt írom bevezetésként, hogy az idei miskolci Bartók Plusz Operafesztivál A Lutherek című ősbemutatójának szerzőjével beszélgettem, akkor nem biztos, hogy elsőre tudja mindenki, kiről van szó. Azonban ha hozzáteszem, hogy interjúalanyom egy „komoly bohém”, a Bohém Ragtime Jazz Band vezetője, hegedűművész,-tanár, fesztiváligazgató, boldog apuka, akkor leszűkült a kör. Magyarország unikum számba menő, hihetetlen sokoldalú zenésze dr. Ittzés Tamás mesél a szokatlan mű megszületéséről, a kulisszatitkokról, a klasszikus és jazz zene kapcsolatáról, na meg a véletlenekről
– Őszintén szólva meglepett, amikor a nevedet a programfüzet zeneszerző rovatában olvastam.
– Harminckét éve alapítottam a Bohém Ragtime Jazz Band-et. A kezdetektől én hangszereltem a ragtime-okat.
– Miért fordultál a jazz felé?
– Ez teljesen véletlen volt, mint ahogy a fontos irányváltások mindig véletlenek következményei. A kecskeméti pedagógus kórusban énekeltem, s az év végi buli előtt egy kórustársam kért, hogy hangszereljek meg egy Joplin raget.
– Mennyi idős voltál ekkor? Mikor történt mindez?
– Másodikos konzis voltam, 1984 májusában. Senki nem játszott akkor ilyen zenét, érdekes színfolt volt. Nekünk is tetszett és így maradtunk. Rám, mint zenekarvezetőre hárult minden. Nem voltak kották. A hangszerelés zeneszerzési műhelymunkaként ezzel együtt járt. Aztán elkezdtem rageket írni. Az emberek többsége a Bohém fellépéseimről ismert, nem a Kodály Iskolából.
– Mivel foglalkoztál még?
– Három évig voltam a Kecskeméti Szimfonikus Zenekar koncertmestere. (Abbahagytam, mert nehéz volt összeegyeztetni a többi elfoglaltságommal.) Aztán jött a doktori, amit azért végeztem el, hogy a kötelező anyagként előírt Bartók-műveket, a második hegedűversenyt és a szólószonátát megtanuljam.
– Úgy látszik, neked kellenek a kihívások.
– Ha nincs egyéb, csinálok magamnak külső kényszert. Többször eljátszottam például a három Bach hegedű partitát és a három szólószonátát egy koncerten. Először úgy, hogy hónapokig nem volt időm kézbe venni a hangszert, erre kitettem egy plakátot egy hónappal későbbi időpontra, és megvolt a kényszer, keményen gyakorolnom kellett.
– Ritka magyar zenei berkekben, hogy valaki úgy lubickoljon a klasszikus és a jazz világában, mint te. Segíti egymást a kettő?
– Rengeteget tanultam a ragtime-jazz vonalból. Csak hogy egyet említsek: diákként átlagon felüli szolmizációs hangközhallásom volt nulla harmóniahallással. Amikor elkezdtem a Bohémet, akkor két év múlva folyamatosan írtam a bendzsó szólam akkordjait, ahogy hallgattam a felvételeket. Az is biztos, hogy kellettek hozzá a komolyzenei alapjaim.
– Hogyan született az operád? Mesélj a komponálási folyamatról!
– Általában a dallamból indulok ki, de rögtön megharmonizálva hallom. Ha jön az ihlet, gyorsan leskiccelem, majd leülök a zongorához és javítok rajta, ha kell. Az operám úgy született, hogy elkezdtem egy dossziéban gyűjtögetni ezeket a papírfecniket. Aztán egymásra találtunk Lanczkor Gáborral, a szövegíróval. Prezentáltam neki a történet ötletét, majd a különféle dallamokat, jelezve, hogy mit milyen jelenethez gondolnék, s ezekre ő ráhúzta a magyar szöveget. Amikor összeállt az egész, akkor elmentem Hévízre egy szállodába és egy hét alatt megírtam. A nyitányt a stúdiófelvétel előtti éjjel este tíztől reggelig hoztam össze. Az elkészült zenei anyagot fölvettük cd-re, mely később segítséget nyújtott a színrevitelnél. Úgy érzem, sokszínű, zeneileg eklektikus, mégis egységes lett.
– Az evangélikus egyház pályázati kiírása adta az ötletet?
– Ragtime-opera írással már korábban is kacérkodtam. A reformáció 500 éves évfordulója adta számomra a keresett témát. Luther Mártonnak zeneileg nem nagyon lehet köze a ragtime-hoz, Martin Luther Kingnek viszont annál inkább. Akkor már csak az volt a kérdés, hogy hogyan hozzuk össze a két Luthert, és hogy hogyan lehet összeegyeztetni az alapvetően szomorú témát a jazz zenével, illetve az amerikai szinkópált ritmikát a magyar prozódiával.
– Ha elindultok vele világhódító útra, nem okoz majd gondot a magyar szöveg?
– Megvan az angol nyersfordítás. A Memphis Boogie-t és az Altatót már előadtuk egy afroamerikai énekesnővel.
– Te vagy a karmester a saját darabodban? Azt gondoltam hegedülsz benne.
– A színpadon zongora mögül irányítom a zenekart.
– A zongorát is gyakorolni kell, nem igaz?
– Kellene! Én örök blattoló voltam. Hat éves koromban kezdtem hegedülni és nyolc évesen zongorázni. Volt otthon pianínó. Hegedülni nem szerettem annyira, mert macerás volt a hangszert elővenni a tokból. A zongoránál fölnyitottam a tetőt és bumm, mehet! Mivel apámnak – kis túlzással – megvolt a teljes zeneirodalom, az ő zongorakivonataiból játszogattam vasárnap délelőttönként. Aztán elmentem focizni.
– A szüleid is zenészek?
– Karvezetést végeztek a szüleim. Ők inkább elméletibb zenészek, de volt otthon elég indíttatás, zenehallgatás, meg hát a kottatár.
A teljes interjút és a Zenekar folyóirat további cikkeiit ide kattintva olvashatja.
– Jobban izgulsz így, hogy játszol is a művedben?
– Nem szoktam izgulni. Ezen már túl vagyok.
– Mennyi időd jut a tanításra?
– Heti két napot tanítok a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán. Nekem az a hegedűgyakorlás. Debrecenbe általában nem is viszek hegedűt, mert annyi cuccom van. Kikapdosom a növendékek kezéből a hangszert, bár a saját hegedűmet is kellene időnként rezonáltatni. Ebben már a határokat súrolom, vagy már túl is léptem.
