Herbie Hancock, aki Miles Davis egyik legnagyobb felfedezettje volt, ma is az egyik legnagyobb jazz-zenésznek számít.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
A 60-as években feltűnt és a 70-es években befutott jazzmuzsikusok egyik legsikeresebb képviselője, Herbie Hancock már 11 éves korában a Chicagói Szimfonikusokkal játszott Mozartot egy koncerten. Gimnáziumi és egyetemi évei alatt több zenekarban is játszott, és ha ezek nem is voltak mindig igazi profi bandák, Hancock amellett, hogy némi pénzt kapott a muzsikálásért, igen sokat tanult. Biztonságot szerzett a sztenderdekben, és elsajátította a zenekari együttműködés technikáját.
1961-ben New Yorkba ment, ahol csatlakozott a rendkívül tehetséges trombitás, Donald Byrd zenekarához. Hancock hamarosan elismert és keresett zenész lett, különösen a fiatal jazzmuzsikusok körében. Főleg klubokban játszott tehetséges zenészekkel.
1963 óriási sikert jelentő változást hozott Hancock életébe, mert ekkor hívta meg a zenekarába Miles Davis.
Hancock zenéje ekkorra már utánozhatatlanul a sajátja volt. Legfontosabb jellemzői a tiszta, világos hangzás, miközben a zene erőteljes és kemény. Muzsikája feszes, helyenként feszülten szvinges, különösen az improvizációkban rendkívül élénk. Játéka mindig tömör, sosem szószátyár, nem üt több hangot, mint amennyire szüksége van mondandójának közlésére. Az ekkor készített szólómunkái és a kíséretekben játszott zenéi alapos zenei tudásról és művészi érzékenységről tanúskodnak. Muzsikája széles skálán mozgott, sokoldalúságát is bizonyítja, hogy valamennyi partnerével kiválóan tudott együttműködni. Stílusa azonos színvonalú volt az akkor elismert modern jazz-zongoristákéval.
Tehát Miles Davis szerződtette a zenekarába az ekkor 23 éves zongoristát. Új muzsikusokra volt szüksége, akik érezték a kor szellemét, nyitottak voltak minden próbálkozásra, ugyanakkor elég kreativitással rendelkeztek ahhoz, hogy partnerei lehettek az alkotásban. Az említett felállásban csak akusztikus hangszerek szerepeltek, és ezzel a csapattal Davis négy lemezt készített.
Davist követték kísérleteiben fiatal partnerei, köztük Hancock is. Davist a hatvanas évek második felében egyre inkább az elektromos hangzás kezdte érdekelni. Egyre több elektromos hangszert épített be zenéjébe, így Hancock is feladta az akusztikus zongorát és a Fender zongorát, és különböző hangszínt produkáló szintetizátorokat kezdett használni. A jazz nyitott a rockzene felé, a muzsikusoknak is stílust kellett váltaniuk. Hancock jól vette az akadályokat, remekül alkalmazkodott az új zenei hangzáshoz. A változás útján a Filles de Kilimanjaro című lemez volt az első. Itt még egy számon belül is váltották a hangszereket, Hancock néha akusztikus, néha elektromos zongorán játszott. Új zene, új hangzás, új közönség – ezt jelentette a változás. A jazz ismét kezdett a széles rétegekhez szólni, hiszen a rockzenéért rajongók között is népszerűvé vált. Ha tánczene nem is lett belőle, néha egy-egy jazz-rock darab még a diszkókban is megszólalt.
A fúziós zenében rejlő lehetőségek magával ragadták Hancockot. A hetvenes évek elején Davistől eltávozva létrehozta a Headhunters nevű rockos alapállású zenekarát, amellyel kifejezetten az elektromos hangzásra építve zenélt, és elkészítette a Head Hunters című lemezt. A muzsika igen sikeres volt, több felvétele gyakran szerepelt a diszkók műsorán, de csak átmenetileg tért le a jazz útjáról, mert tovább kívánta gazdagítani sokszínű pályáját.
1986-ban felkérést kapott a Jazz Párizsban (’Round Midnight) című film zenéjének elkészítésére, aminek olyannyira megfelelt, hogy neki ítélték a legjobb filmzenének járó Oscar-díjat abban az évben.
Hancock sokszínű zenei egyéniség, aki mindent kipróbált, amiről úgy érezte, hogy előreviszi a jazz fejlődését. Sokan a Davisszel töltött időszakban alkotott muzsikáját tekintik pályája csúcsának, és kevésbé sikeresnek ítélik a fúziós korszakát. Sokféleképpen lehet értékelni őt, de az vitathatatlan, hogy mindig a legmagasabb minőség létrehozására törekedett, mindig intelligensen állt hozzá a munkához, még akkor is, amikor elmerült az elektromos bigyók világában. Érdekes, hogy miközben a populáris zenében tett hosszú kirándulását bírálják, a másik oldalról gyakran éri az a vád a zenéjét, hogy túlzottan intellektuális. Tény, hogy Herbie Hancock rendkívül összetett személyiség, nagy tehetségű zenész, kiváló művész, aki már eddig is több világhírű alkotást hozott létre, de még sok kellemes percet fog szerezni a zeneszerető közönségnek.
