Bősze Ádám zenei stand-up estje február 27-én, a Cziffra Fesztivál keretében debütál a budapesti közönség előtt. A rádiós műsorvezetővel legújabb projektjének eddigi tapasztalatairól, távlati terveiről és a közönséggel való közvetett, vagy éppen annál közvetlenebb kapcsolatáról beszélgettünk.
– A kaposvári bemutatkozó előadást megelőzően azt lehetett olvasni, hogy új műfaj van születőben. Egyetértesz ezzel?
– Részben, hiszen a stand-up műfaja önmagában nem új keletű, sőt még a zenei stand-upra is van példa, de ezekben az elődadásokban, amit mondjuk Victor Borge, vagy Dudley Moore képviselnek a hangszereknek is komoly szerepük van. Olyanra azonban, hogy csak szövegszerűen nyilvánuljon meg a klasszikus zenei humor, nem tudok példát mondani.
– Milyen mértékben van jelen a spontaneitás az előadásaidban?
– A Cziffra Fesztivál keretében negyedik alkalommal állok majd színpadra. Az eddigiek alapján az a tapasztalatom, hogy egy-egy műsor sikere nagyon is közönségfüggő, hiszen minden azon múlik, hogy mennyire érzik magukat szabadnak a hallgatók ahhoz, hogy kommenteket fűzzenek az elhangzottakhoz. Ha ez sikerül, belép a műsorba a spontaneitás, de a szerkezet ennek ellenére egy meglévő struktúra alapján van felépítve. A történetek sorrendje van a fejemben, súgógép nincsen. Szabadon beszélek, ezért bármilyen külső reakció megengedett, erre Kaposváron volt is példa.
– Mennyire kapható a magyar közönség az interakcióra?
– A műsor bár színesedik tőle, alapvetően nem az interakcióra épül. Nincs dramaturgiai szerepe abban az értelemben, hogy egy-egy kiszólásnak, párbeszédnek kellene tovább gördítenie az eseményeket. Hogy a hallgatóság mennyire vonható be egy-egy alkalomkor, az rajtam is múlik, de nem mondok meglepő dolgot, ha azt állítom, hogy a magyar habitustól meglehetősen idegen, hogy csak úgy felszóljon a színpadra.
– Milyen történeteket válogattál az eddig műsorokba?
– A #szeretnekahallgatók összeállítás alapvetően a Bartók Rádió reggeli műsorából indult ki, hiszen rengeteg visszajelzést kaptam az elmúlt években. Nagyon sok üzenetet, kommentet válogattam össze, amik rendre visszaköszönnek az est során. Természetesen vannak zenetörténeti anekdoták, tematikus blokkok, ahol mondjuk az alkohol, vagy a hattyúk témakörét járom körbe, de szó esik a modern technika és a zene találkozásáról is. Személyes emlékeket is megosztok, amelyekben megjelenik például az egyházi múltam, hiszen nyolc éven keresztül voltam szerzetes. Őszintén szeretnék nyúlni ezekhez a történésékhez, ezért a műsor nem titkoltan fanyar, sokszor szarkasztikus irányt vesz, de ez talán nem is áll olyan távol a rádiós, vagy éppen a színpadi stílusomtól.
Fontosnak tartom, hogy sem a szexualitás, sem pedig a politika nem kerül szóba.
– Mivel készülsz a Cziffra Fesztiválra, ami egyúttal a budapesti premier is lesz?
– Az est gerince az előbbi tematikákból építkezik, ugyanakkor ezúttal kissé hosszabbra tervezem, így néhány meglepetés is belefér majd. Az első három előadás után azt látom, hogy a kialakított struktúra nagyjából egy évig működtethető, ami után mindenképpen teljes megújulásra van szükség. Ez egy szakma, amit még ki kell tanulnom, és úgy vélem, hogy négy évre van szükségem ahhoz, hogy teljes biztonsággal álljak ki a színpadra ebben a műfajban. A rádiós munka és a színpadi konferálás sokat segítnek, de itt azért másról van szó. Egy idő után szeretném majd mindezt angol nyelven is elkezdeni.
– Azt mondod, hogy egy hosszú tanulási folyamatról van szó, én mégis úgy látom, hogy hozzád az improvizáció áll a legközelebb.
– Való igaz, hogy akkor érzem jól magam, ha nincsenek kötöttségek, és improvizálhatok, de egyelőre még nincs annyira kisujjamban a stand-up, hogy ezt megengedhessem magamnak. Elsősorban ahhoz kell megtalálnom a kulcsot, hogy hogyan tudom rábírni a közönséget arra, hogy egy olyan improvizációs helyzetbe hozzanak, amit már a rádióban megszokhattunk. Arról van tehát szó, hogy a spontaneitás lehetősége nagyon is benne van a stand-up műfajában, de ez egy olyan adottság, amit meg kell tanulnom használni. Debrecenben egészen más közönség volt, mint a megelőző két előadáson. A második sztori például könnyen emészthető és szórakoztató, olyan, aminek minden körülmények között működnie kellene. Ebben az esetben azonban csak halk kuncogást váltott ki a közönségből, ami teljesen megzavart, azt hittem, hogy baj van az egész előadással, kapkodni, rohanni kezdtem, és összekevertem a sorrendjeimet. A rutin hiányzott.
– Miért vágtál bele, mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást?
– Minden előadás előtt azon tűnődöm, vajon a hallgatók élvezni fogják-e. Komolyan tartok attól, hogy a poénok nem érnek el hozzájuk, és nem kapok reakciókat. Nem véletlenül mondom ezt, hiszen amikor készültem az első előadásra, előzőleg nagyjából hat összejövetelt tartottam ismerőseimnek az Antikváriumban. Tesztelni akartam magam. Talán az ötödik alakalomnál tartottunk, amikor egyszerűen nem tudtam nevetést kicsikarni a jelenlévőkből. Kiléptem a szerepemből és megkérdeztem, hogy vajon ezt most direkt csinálják-e. Kiderült, hogy tényleg nem voltam rájuk hatással, hatalmas kudarcélmény volt, fel akartam adni az egészet. Nem sokkal később egy rendező barátommal beszélgettem, aki felvilágosított, hogy ne csodálkozzak, hiszen egy ilyen előadás teljesen másként hat egy nagyobb térben, ott, ahol megvannak a színházi körülmények. Minden alkalommal bennem van a félelem. Attól is meglehetősen tartok, hogy mi fog történni a budapesti előadáson.
– Mennyire van arra lehetőség, hogy ha nem is a politikára, de a zenei élet aktuális történéseire is utalj?
– Ez az összeállítás senkivel szemben nem szeretne sem bántóan sem dicsérően fellépni. Saját magamon persze nagyon szívesen nevetek, de nem venném a bátorságot, hogy valaki mást a célkeresztembe állítsak. Ha lenne is ilyen, akkor sem egyéneket figuráznék ki, hanem az ö történeteiket, de a jelenlegi műsoromnak ez se nem célja, se nem eszköze.
– Említetted, hogy a stand-up olyan történetekből épül fel, amelyeket az elmúlt években gyűjtöttél. Milyen érzés ezeket összerendezve látni? Ez a tapasztalat változtatott valamit a személyiségeden?
– Azok közül az üzenetek közül, amiket a Batók Rádióban kapok szinte kizárólag csak azokat osztom meg a hallgatókkal, amelyek a kritikai éllel rendelkeznek, hiszen hiba volna engem dicsérő megjegyzéssekkel untatom a rádiózókat. Be kell azonban vallanom, hogy évekbe telt mire idáig eljutottam, azt gondoltam, hogy akkor csinálom jól a dolgomat, ha az mindenkinek tetszik. Ma már nem gyötör ez a megfelelési kényszer, méghozzá azért, mert lehetetlen lenne minden igények eleget tenni. A fordulatot talán azok a kommentek indították el bennem, amelyek bár kritikát fogalmaztak meg, de azt frappánsan és humorosan tették. Sokéves tapasztalattal a hátam mögött ma már azt gondolom, hogy ha csak pozitív észrevételek érkeznének, akkor nem lenne elég egyedi és karakteres a Bartók Rádió reggeli műsora.
