Egy ismeretlen lengyel a Gramofon toplistájának élén

A balesete után visszatérő Mike Stern lemeze és egy Szymanowski mellett egy kevéssé ismert lengyel komponista, Mieczysław Karłowicz hegedűversenyeit megismertető album a Gramofon februári toplistájának első helyezettjei.

A stílus, amit Mike Stern már bő három évtizede űz, egészen könnyen felismerhető. Nevezhetjük persze szimplán jazz-rocknak, de a Stern-féle megközelítés ennél több pontosságot igényel. Az ő zenéje egyszerre erős, könnyűzenei hangzású, belső dimenzióiban azonban bőséges jazztartalom rejlik. Az ideális Mike Stern szerzemény alapját pregnáns basszus-groove és rockos dobolás hozza, a harmóniai világában egyaránt találhatunk popzenei és jazzes akkordokat, míg a téma a bluesos dögösség és egészen nyaktörő, kromatikus figurák találkozásából tevődik össze.

Az utóbbi magára a gitárosra, azaz a játékára is jellemző: egyik pillanatban rocksztárokat megszégyenítő, bluesos motívumokat játszik, majd hirtelen a legprofibb bebop tör elő belőle. A fent leírtak, ha nem is minden egyes számban, de bőven tetten érhetők a Trip című lemezen, ami jelen esetben pozitívum és negatívum is egyben. A magam részéről rajongok Mike Sternért, de el kell ismerni, hogy – hasonlóan a szintén fusion-zseni Marcus Millerhez – az általa kifejlesztett, kidolgozott stílusból egy jottányit sem kíván engedni. A Trip című lemez a klasszikus Stern-albumok jegyében egy Chromazone-hoz hasonló számmal indít, de hallhatunk itt tipikus, torzított gitáros bebopot (Mike Stern jellegzetesség), popos balladákat etno-hangszerekkel és agresszív swinget is. A Tripet egy szimpla sorlemeztől főleg az elképesztő line-up választja el: mintegy húsz vendégzenész az elektronikus jazz krémjéből. Vannak olyan jazzrajongók, akik jobban szeretik, ha valaki albumról albumra megújul, míg mások szerint a non plus ultra az, ha egy zenész összetéveszthetetlen. Stern (aki tavalyelőtti balesete után ezzel a lemezzel tér vissza a zenei világba) ismét bizonyítja, hogy inkább az utóbbi csoportba tartozik.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Pár éve már nemcsak Lengyelország határain belül ismeri a közönség a rövid életű Mieczysław Karłowicz munkásságát. Mindenekelőtt nagyszabású, Újjászületés című szimfóniája, valamint néhány komorabb hangvételű szimfonikus költeménye kér magának helyet a kánonban, s nem mellesleg A-dúr hegedűversenye, mely mind több hegedűművészt ihlet arra, hogy műsorára vegye e figyelemre érdemes darabot. Szemben Karłowicz koncertjével, a nála mindössze hat évvel fiatalabb Karol Szymanowski hegedűversenyei nem szorulnak ismertetésre, hiszen jó ideje megkapják a nekik járó figyelmet a glóbusz hangversenytermeiben.

Voltaképpen Karłowicz éppen olyan jól beilleszthető a késő romantikus kánonba, ahogyan Szymanowski legjobb munkái a klasszikus modernség széttartó világába. Utóbbi egyre izgalmasabb, s talán egyre jelentősebb zeneszerzőnek is tűnik a szemünkben, amennyiben kitartó dallaminvenció, briliáns, hallatlanul színgazdag hangszerelés, virtuóz kivitel és persze nagy ívű formakultúra jellemzi a kompozícióit. Tasmin Little és az őt kísérő Edward Gardner is ezeken a pontokon ragadja meg a hegedűversenyeket, színpompás és eleven hangzásképet hozva létre, kiemelve Szymanowski eredeti ötletességét, élénk poézisét és magával ragadó muzikalitását. Karłowicz darabosabb művében már apróbb-nagyobb tömbök mozognak, a hangszerszóló alaphangja is közelebb áll Brahmshoz, mint Sosztakovicshoz. Igazi „romantikus” versenymű ez, mely Sibelius hasonló műfajú kompozíciójával egy időben született, ám nem éri el annak haladóbb szellemét, sem színvonalát. Kidolgozása is elnagyoltabb, mint eminens kortársaié, mindazonáltal Little érzékeny és lírai előadásában elnyeri eddigi legjobb rögzítését.