Korunk egyik legnagyobb baritonja, leghíresebb Rigolettója ötszázötvenszer öltötte magára Verdi udvari bolondjának jelmezét. A művészt, aki tavaly ünnepelte pályafutásának ötvenedik évfordulóját, legutóbb novemberben láthattuk az Erkel Színházban.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Hetvenöt évesen is tele van energiával. Mi a titka?
– A kisebb szerepeket is beszámítva valójában ötvenkét éve énekelek. A jubileum alkalmából mindenütt nagy ünneplésben volt részem, Veronában, Modenában, Cagliariban életműdíjat is kaptam. Nemrég volt a bemutatója a Simon Boccanegra-rendezésemnek Piacenzában, néhány héttel később a Nabuccóban énekeltem a Scalában Daniele Abbado produkciójában. Az energiámat a csodálatos mesterségemből és a családomhoz fűződő örömből merítem.
Ahhoz tartom magam, hogy egyszer halunk meg, de nem egyszer élünk: minden nap egy új élet reményével ajándékoz meg.
A szellemi frissességem pedig talán abban rejlik, hogy folyamatosan képzem magam: hetvenévesen például elkezdtem csellózni tanulni.
– Csak nem pályamódosításra készül?
– Kizárólag a magam örömére zenélek, de érdekesnek találom azt a helyzetet is, hogy tizenéves gyerekekkel együtt járok egy konzervatóriumi tanárhoz. Régebben trombitáltam ugyan, de azért esett a választásom a csellóra, mert ez a vonós hangszerek baritonja. Esténként a barátaimmal Bach-, Schumann-, Schubert-duetteket, tercetteket adunk elő, de senki ne ijedjen meg, soha nem lesz belőlem Rosztropovics!
– Rigoletto szerepe mondhatni a második identitása, a MET-től a Scaláig, Tokiótól Sydney-ig a világ szinte minden pontján énekelte. Milyen újabb kihívásokat, értelmezésbeli árnyalatokat fedez fel benne ennyi idő után?
– 1973-ban Legnanóban léptem először színpadra ezzel a szólammal, de azért is emlékezetes az az előadás, mert a feleségem Cintia lányunkkal várandósan énekelte Gildát. Meghatározó élmény volt az 1987-es pármai bemutató Alfredo Krausszal, Luciana Serrával, ahol a közönség életem egyik legnagyobb álló ovációjában részesített. Sokan kérdezik tőlem, mi újat találok még Rigolettóban. A megélt tapasztalatok, az idő múlása, az öregedés remélhetően bölcsebbé, elmélyültebbé tette az alakításomat. Az éppen utolsó előadás tapasztalataira rárakódnak a következőt megelőző napok élményei. A Bosszúkettőst például jobban éneklem, mint valaha az elmúlt negyvennégy évben. A színpadon is az vagyok, mint aki az életben. Az egyetlen dolog, amitől tartok, az a rutin.
– Többször is kifejezte aggodalmát, mely szerint a mai operaszínpadokról hiányoznak a hiteles hangok, a hosszan tartó pályafutások, különösen a baritonok között. Miben látja ennek okát?
– Nem arról van szó, hogy ne lennének kiváló hangi adottságú operaénekesek. A baritonok között a korosztályomból ketten vagyunk aktívak Domingóval, igaz, ő csak nemrég tért át erre a szerepkörre. A következő nemzedék huszonöt-harminc évvel fiatalabb. Miért nem lehet manapság ötvenéves karriert csinálni?
Vélhetően azért, mert az operavilág eltolódott a felszínesség, a látványosság irányába. Fontosabb a megmutatkozás, a csillogás, mint a hiteles létezés a színpadon.
Hiányzik az elmélyült zenei munka, gyakran látok a zeneszerző elképzeléséhez képest inkoherens előadásmódokat. Nem lehet egyformán, technikai és stílusbeli differenciáltság nélkül Verdit, Wagnert, Bellinit, Schubertet énekelni.
– Az olasz operairodalom szinte minden baritonszerepét elénekelte, mégis Verdi apafiguráit érzi magához legközelebb állónak.
– Valóban, emberségben, érzelmi hatáskeltésben, lélekrajzban az apaszerepekkel tudok leginkább azonosulni. Az idei évadom úgy alakult, hogy főleg Germontként járom az operaházakat. A milanói Scalában felújítottuk Liliana Cavani pazar 1990-es rendezését, Palermóban, Münchenben, a berlini Deutsche Operben is a Traviatát énekeltem.
– Úgy tudom, második apjaként tekint Solti Györgyre, akivel jó néhány jelentős lemezfelvételt készített.
– A kevés alkalom során, amikor Budapesten időzöm, két dolgot soha nem mulasztok el: a finom gulyáslevest és hogy meglátogassam Sir George Solti sírját. Több mint tíz éve voltam a pályán, amikor megismertem őt, neki köszönhetem Jago szerepét. Ő beszélt rá, mert lélekben mindig inkább Otellónak éreztem magam. Emberileg és művészileg is afféle mentorom volt, kitágította a zenei gondolkodásomat. Bartók zenéjével szintén általa ismerkedtem meg. Magyarország hihetetlen nagyságokat adott a zenei világnak, a közönség részéről is azt tapasztalom, hogy önöknél valódi értéke, megbecsülése van a zenekultúrának.
