A költészet napjának előestéjén, április 10-én a Literárium Extra vendége egy legendás határsértő, Földes László – Hobo. Mesterekről, kacérságról, József Attiláról beszélgettünk.
– A határsértés mennyiben határozza meg a pályáját?
– Mivel 1969-ben és 1972-ben is elvették az útlevelemet, 1976-ig nem is lehettem más! (nevet) Tudom, mire utal: én a szöveg, az irodalom felől érkeztem a zenéhez. Amikor Dylan, Jagger vagy Lennon dalszövegeit olvastam, rájöttem, hogy az a zene, amely megőrjít, szövegként is mély. Sebő Feri meg a Kex együttes József Attila-dalai is kellettek, hogy megértsem a zene és a költészet egylényegűségét. A Hobo Blues Band koncertjein az első pillanattól fogva szerepeltek versek. Nem mondtam be a címeket, így sokan hitték, hogy a Ginsberg- vagy Faludy-idézetek az én szövegeim. Az igazi felismerést egy kaposvári fellépés hozta el: az öltözőben újra átnéztem József Attilától a Tanításokat, és tudtam, hogy önálló estet kell létrehoznom.
– Bár nem akart színész lenni, olyan rendezőkkel dolgozott, mint Ascher Tamás, Jordán Tamás vagy Vidnyánszky Attila.
– Vidnyánszky szerint engem nem lehet rendezni, és igaza van. Nem tudok mást adni, csak magamat. Ezek a kiváló rendezők létrehozták azt a környezetet, amelyben működni tudok. Nem vagyok színész, mert csak azt mondom el, amihez személyesen van közöm. Adyt például azért választom, mert ma is döbbenetesen érvényes. A rendezőkre visszatérve: ők csak azt mondták meg nekem, hogy mit ne tegyek. Amikor Eörsi Pista betiltott verseit mondtam, Ascher azt kérte, hogy ne túrjak a hajamba, mert az „kacér”. (nevet)
– Van olyan József Attila-vers, amelyet sok százszor elmondott már. Hogyan lehet mindig érvényesen megszólaltatni ezeket a sorokat?
– Van, akinek az a feladata, hogy a mestereitől kapott tudást megköszönje és továbbadja. Szerencsés vagyok, hogy én a sajátomat is hozzátehetem az adományhoz. A mestereim iránti csodálat miatt érzem úgy, hogy amit csinálok, fontosabb nálam. Ez szolgálat, nem rutin. A vers mintha ima lenne, amelyet azért mond el az ember, mert szüksége van rá. Jordán figyelmeztetett, hogy ne foglalkozzam azzal, milyen kedvem van aznap: a versek elmondatják magukat.
Igaza volt, ezek a szövegek magukba szívják az embert.
Számomra a világ legnehezebb verse a Kései sirató, amelyet eddig 444 alkalommal mondtam el. Vidnyánszky kérte, hogy az előadásunkban markoljak a színpadon lévő földkupacba, szórjam egy láthatatlan koporsóra, és csak akkor kezdjem el a verset, amikor meg tudok szólalni. Így is csinálom, és működik. Nem mondom fel a verset, hanem kitépem magamból, ami fájdalommal jár. Ha azt kérdezi, hogyan lehet ezt megtenni újra és újra, nem tudom… Csak azt, hogy nincs benne álság.
