A Budapesti Tavaszi Fesztivál vendége a legelismertebb zongoraművészek között számon tartott, mindössze huszonhat éves Danyiil Trifonov. 2013-as első budapesti fellépésén rendkívüli sikert aratott. Akkor zenekari hangversenyen játszott, ezúttal szólóestet ad; ünnepelt, Grammy-díjas művészként tér vissza Budapestre. Koncertenként, illetve városonként csak egy interjút ad, a Budapest’s Finest munkatársa kapta a kitüntető lehetőséget.
Az interjú nyomtatott formában a Budapest Finest’s magazinban olvasható angol nyelven. A Danyiil Trifonovval készült beszélgetés a lap kizárólagos engedélyével jelent meg oldalunkon.
A New Yorker magazin kritikusa 2017 januárjában azt írta, hogy az orosz zongorista, Danyiil Trifonov izgalomba hozza a közönséget. Gyorsan hozzátette, hogy a kifejezés a legnagyobb virtuózok történetéből már ismerős lehet. A zongorista izgalmat kelt – 1928-ban ezzel a címmel jelent meg a New York Times cikke, amely hírt adott Vlagyimir Horowitz első koncertjéről a Carnegie Hallban. Nem érdeklődést, nem szenzációt, hanem izgalmat. Amikor – még jóval érkezése előtt – felhívtam, egy halk szavú, szerény fiatalember szólalt meg a telefonban. Van mire szerénynek lennie. 2016-ban a nagy tekintélyű Gramophone magazin olvasói neki ítélték Az év művésze címet.
Idén, január legvégén első Grammy-díját vehette át New York-ban,
a legjobb klasszikus szólóhangszeres felvételek kategóriájában, a Transcendental című Liszt albumért. „Csodálatos, ahogy Trifonov transzcendens módon felülemelkedik a Liszt zene által támasztott rendkívüli technikai nehézségeken, amelyek oly sok zongorista számára egyszerűen leküzdhetetlenek” – így fejezte ki elismerését és örömét a lemezt kiadó Deutsche Grammophon elnöke, Clemens Trautmann.
Írj zeneművet Sol Gabetta és Patricia Kopacsinszkaja számára!
Danyiil Trifonov húsz évesen gyors egymásutánban nyerte meg a világ két legtekintélyesebb nemzetközi zongoraversenyét, a moszkvai Csajkovszkij és a tel-avivi Rubinstein Versenyt.
Az azóta eltelt hat év bizonyította, hogy igazi nagy művész, nem „egyszerűen” csodagyerek.
A világ legnagyobb zenekaraival, Európa, Amerika és Ázsia leghíresebb koncerttermeiben varázsolta és varázsolja el ma is játékával a közönséget. Martha Argerich 2011-ben ezt mondta róla:
Hihetetlen, amit a kezével művel. A billentése egyszerre lágy és ugyanakkor démoni. Soha nem hallottam még ehhez foghatót.
Mi a titka? Válasz helyett inkább egy kicsit másról beszél. Vagy mégis arról? „Nagyon élvezem, hogy egyre mélyebbre ásom magam a repertoárban. És a zongorának olyan hatalmas az irodalma… Időbe telik, amíg az ember igazán kezdi érteni, érezni egy darab lényegét.
Amikor először kinyitom a kottát, más művel találkozom, mint amit majd első alkalommal a közönség tőlem hall.
És persze ugyanaz a kompozíció egész másképp hangzik néhány hónap múlva. Nemcsak gyakorlás közben, hanem a pódiumon is fejlődik, alakul. Sokat segít, hogy szívesen hallgatok felvételeket, más műfajúakat is: operát, szimfóniát, kamaramuzsikát attól a szerzőtől, akinek a zongoradarabját játszom. Így helyezem el zenei kontextusában a megszólaltatásra váró művet.”
Vagyis folyamatosan kutat, keres és közben egyre mélyebbre merül az irodalomban. Ezzel magyarázza, hogy hiába van a fejében és a kezében sokkal, de sokkal több darab, 5-7 zongoraversenynél és 1-2 szólóest anyagánál többet nem tart éves repertoárján. Kiket tart minden idők legnagyobb zongoristáinak? A nagy legendák közül Horowitzot, Cortot-t, Rachmaninovot, Schnabelt és Dinu Lipattit említi. „A sor persze még folytatódhat” – teszi hozzá.
Naponta hány órát tölt a zongoránál? „Volt idő, hogy kilencet is. de rájöttem, hogy ez túl sok. Általában hat-hét óránál nem többet. Nagy ritkán, turnén vagy, ha a program inkább úgy kívánja, még az is előfordul, hogy egyet sem.” Tizenhárom éves korában egyszer elesett, eltörte a bal kezét, három hétig nem tudott zongorázni. Nagyon szenvedett – akkor érezte át igazán, hogy milyen fontos számára a zene. Ami a családi hátterét és örökségét illeti, az ő „hozománya” a karvezető nagymama, a zeneelmélet-tanár anya, a zeneszerző apa. Mégsem ők ültették a zongorához. Mint elmondta,
édesapja vett magának egy szintetizátort, és megengedte az akkor öt éves gyereknek, hogy játsszon vele.
Mikor már a szintetizátor összes gombját jól végignyomogatta, próbaként áttért az addig jóformán észre sem vett koncertzongora billentyűire. Ez még izgalmasabbnak bizonyult. Néhány hónappal később egy Nyizsnyij Novgorod-i zeneiskola növendéke lett. Nyizsnyij Novgorod Oroszország ötödik legnagyobb városa, de nem tartozik a legfontosabb kulturális központok közé. Felismerve különleges tehetségét, a nyolc éves Danyiillel szülei Moszkvába költöztek, elsősorban azért, hogy beírathassák a híres Gnyeszin Intézetbe. Kilenc év után tanára, Tatjána Zelikman javaslatára váltott: Clevelandben kezdett tanulni az örmény virtuóz Szergej Babajannál, aki maga sem hitte, hogy egy év alatt fel tudja készíteni egy nagy versenyre.
Miért kellett ehhez Amerika? Trifonov válasza: „Nem Amerika kellett hozzá, hanem a Moszkvai Konzervatóriumban végzett Babajan, aki ugyanannak az iskolának növendéke és ma már tanára, amelyben Szvjatoszlav Richter, vagy Emil Gilelsz is tanult.” Létezik hát orosz iskola? És ha igen, ő miben látja a legnagyobb erősségét? Azt mondja, a lényeg talán a diák személyiségének, egyéni látás- és kifejezésmódjának kiteljesítése. „A jó filmrendező megtalálja az adott színészre szabott szerepet, és mindent megtesz azért, hogy az tündököljön benne. Nekem ilyen mentalitású tanáraim voltak.”
Fedezd fel a BTF programjait tematikus blogunkban ide kattintva!
Már ünnepelt világhíresség volt, de Babajanhoz még mindig visszatért tanulni, fejlődni. 2016-ban kirobbanó sikerű kétzongorás koncertet adott vele. Babajan újabban óvja is. Attól, amiről ez a halk szavú, szerény fiatalember nem nagyon beszél, hogy minden egyes koncertjén teljes valóját, szívét-lelkét teszi a közönség elé. Nem takarékoskodik az energiájával.
Néha figyelmeztetnie kell magát, hogy csökkentse az iramot.
„Korábban 130 koncertet is játszottam egy évben: ez tényleg túl sok. Most megpróbálom a számot csökkenteni és lehetőleg nem menni évi 100 fölé.” Így is a legtöbbet pódiumra lépő zongoraművészek egyike. „Ha turnén vagyok; kéthetenként egy rövid időre mindig haza repülök.” Az otthon New York, ahol fiatal felesége várja. Ő is zenész. „Elfogadja, megérti a helyzetet.” Interjút koncertenként csak egyet ad. Öröm, hogy ezt a lehetőséget megkaptuk: húsz perc lett belőle telefonon, a Berlini Filharmonikusok próbaterméből, egy próba szünetében. Budapestről kérdezem, járt már itt öt évvel ezelőtt és szívesen emlékszik vissza benyomásaira, tapasztalataira: „A Budapesti Fesztiválzenekarral Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét játszottam. Emlékezetes látogatás volt: akkor jártam először Magyarországon.
Nagyon tetszett Budapest. Óriásit sétáltam, még Budán, a hegyekben is.
De maga a koncert is csodálatos volt: a gyönyörű Zeneakadémia, a remek közönség és nem utolsósorban a kitűnő zenekar. Boldog vagyok, hogy visszamehetek.”
Trifonov különleges műsorral készül az újabb találkozásra a budapesti és a fesztiválra látogató külföldi közönséggel. Az est középpontjában az a zeneszerző áll, aki az ő lelkében különleges helyet foglal el: Chopin, akinek első komoly győzelmét, a varsói Nemzetközi Chopin Verseny harmadik helyezését köszönheti. Arra a versenyre háromórányi Chopin összeállítással készült. „Minél többet foglalkozik az ember ezekkel az alkotásokkal, annál jobban szereti őket.
Chopin óta másképpen szól a zongora. Ő megmutatta, hogy válhat ez a hangszer a költészet eszközévé.
Ezzel számos zeneszerzőt inspirált több mint száz éven át. A budapesti koncert olyan művekből áll, amelyekben egyértelműen ott van az ihlető Chopin – ez benne az érdekes és meglepő. Ezekben a kompozíciókban a szerzők Schumanntól és Griegtől Csajkovszkijon át Barberig és Rachmaninovig mégis a saját hangjukkal, a saját egyéniségükkel jelennek meg.” Akárcsak ő. Akinek minden koncertje egyedi, megismételhetetlen.
Farkas Gábor a Tokyo College of Music vendégprofesszora lesz
Mivel foglalkozott volna a szünetben, ha nem interjút ad? Talán pihent volna egy kicsit? Elővett volna egy könyvet? Sétált volna egyet az épület körül? Nem – mondja, új darabjával foglalkozott volna. A Carnegie Hallban 2017 novemberében zeneszerzőként debütált. A bemutatkozás a hírek szerint jól sikerült. Most is dolgozik egy kompozíción: „Erősen szorít az idő – mondja –, a darabot június végén mutatják be Dániában és Németországban.” Ez már nem zongoraverseny, hanem egy kvintett. Egyre jobban érdekli a kamarazene.
Trifonov első művét, az esz-moll zongoraversenyt a Carnegie Hallban a Mariinszkij Szinház Zenekarával, Valerij Gergijev vezényletével mutatták be. A New York Times kritikája így méltatta: „Daniil Trifonov romantikus tűzzel és lüktető líraisággal teli zongoraversenyét (…) az a Clevelandi Zenei Intézet rendelte, amelynek hallgatója volt. Clevelandben volt a mű ősbemutatója is, 2014-ben. Egy ilyen lehetőséget az ambiciózus zeneszerzők többsége valami vadul eredeti darab bemutatására használta volna fel. Trifonov azonban az orosz zongorista és zeneszerzői hagyomány, mindenekelőtt Szkrjabin, Rachmaninov és Prokofjev emléke előtt tiszteleg. Az ő zenéjükben szinte lubickol, leplezetlenül előbukkannak jellemző stílusjegyeik. És velük együtt az a szeretet és megértés, amit Trifonov az általa oly mélyen tisztelt nagyságok iránt érez. Az őszinteség teszi olyan szeretetre méltóvá zongoraversenyét.”