Schell Judit tolmácsolásában A dalnok búja és a Tetemre hívás című verseket ismerhetik meg a Hallgatni Aranyt! oldalra látogatók. A Thália Színház művészével arról beszélgettünk, mit jelent számára Arany, milyen nehézségei vannak a versmondásnak, és hogyan lehet a gyerekek számára is élvezetessé tenni a verseket.
– Szereti Arany János verseit? Ha képzeletben listát kellene állítani, hol szerepelne rajta?
– Nincs költő-toplistám. Különböző korszakok voltak az életemben, amikor Arany valami oknál fogva előkerült, és ilyenkor mindig egy picit elmélyültem benne: ha például el kellett mondani egy balladát, hozzáolvastam még néhányat. De az Ágnes asszony mindig a kedvenceim között volt a női sors és a balladák drámaisága miatt. A Tetemre hívás is ezért volt izgalmas, mert közelebb áll a színházhoz.
– A versmondás mennyire nehéz műfaj?
– Bevallom őszintén, ez számomra rettegett műfaj. Én a színházban a csapatjátékot szeretem, monodrámára sem bátorodtam még fel ezidáig. A verssel egyedül áll ki az ember, nincs más kapaszkodó, csak a szöveg.
És ha egy versben téveszt valamit az ember, az nagyon fel tud tűnni a hallgatóságnak. Ha hirtelen elfelejti az ember a színpadon a szöveget, ott a szituáció és a partner segítségével tudja folytatni, a néző számára észrevehetetlen marad a baki, egy kötött ritmusú vagy rímpárú versnél ilyenfajta improvizáció lehetetlen.
Volt, hogy elvállaltam egy ilyen felkérést, de már hetekkel a fellépés előtt nem tudtam aludni. A nyilvános versmondás nekem túl sok stresszt jelent.
– Két gyermeke van. Szülőként mit tapasztalt: más ma a gyerekek viszonya a versekhez?
– A mi magyartanárunk számára fontosak a versek, és így azok szeretete a gyerekekre is átragad, az iskolában például rendszeres a versmondóverseny. Ami nehezebb, az a gyerekek figyelmének a felkeltése, de ha ezt a nekik megfelelő szinten, az őket érdeklő témákkal teszik, meg fogják szeretni a műfajt.
Tetemre hívás
A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
„Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!”
Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.
Állata őrzeni négy alabárdost:
„Lélek ez ajtón se be, se ki!…”
„Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?” – „Vissza! neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”
Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. –
Maga, pecséttel, „hívja tetemre”,
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó,
Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.
„Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
„Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”
„Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
„Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!”
„Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.
„Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
Megkönyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.
„Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér – fekete folt.
„Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; – szeme villan s tapad a tőrre;
Arca szobor lett, lába gyökér.
– Sebből pirosan buzog a vér.
Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
Döbbenet által a szív ere fagy:
„Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
Hallgat el, aztán így rebegi:
„Bárczi Benőt én meg nem öltem,
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.
„Bírta szivem’ már hű szerelemre, –
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval „igenre”,
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”
S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: „Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”
(1877. október 27.)
