Louis Armstrong egész életét a muzsikának és a szórakoztatásnak szentelte, személye összefonódott a jazzel. Trombitajátéka, sajátos énekhangja, kedves személyisége, mély elkötelezettsége, stílusteremtő muzsikája a jazz történetének egyik legfontosabb figurájává tette.
A Satchmo becenevű Louis Armstrong 1901. augusztus 4-én született New Orleansban, és 1971. július 6-án hunyt el New Yorkban. Egy gyermekkori csíny miatt javítóintézetbe került, ahol kivételes zenei tehetségét felismerve több hangszeren is megtanították játszani, de a trombita lett a kedvence. Egyszer kijelentette: „Hiába házasodtam négyszer, igazából mindig a trombitámba voltam szerelmes, ő meg belém. Amit mi ketten játszunk, az maga az élet és a természetes dolgok.”
Már fiatalkorában is erősen reszelős hangja volt, olyannyira, hogy amikor felajánlotta Fletcher Hendersonnak, hogy a zenekar egyik felvételén énekelni is fog, a zenekarvezető mereven elzárkózott a gondolattól. Satchmo csak saját együttese élén, a húszas évek második felében bontakozhatott ki énekesi szerepben. Miután 1929-ben Chicagóból New Yorkba költözött, a hangosfilm térhódításával már filmekben is látható lett, revükben és musicalekben lépett fel, meghódította Európát, a szólójazz úttörője lett, a szórakoztatóipar első fekete világsztárjává nőtte ki magát.Louis Armstrong mielőtt megtanult volna trombitálni, New Orleans-i utcagyerek korában, többek közt azzal kereste a kenyerét, hogy kis társaival vokálkvartettet alakítva pénzért énekeltek.
Ezt nem kis mértékben énekesi tehetségének köszönhette. Valószínű, hogy Armstrong nem tudatosan dolgozott ki új énekstílust, hanem a lényéből fakadt az improvizáció, a hangsúlyok szokatlan pontokra helyezése. Ahogy egy későbbi pályatárs, Billy Eckstine megjegyezte:
Már nem emlékszem, ki mondta, hogy Louis Armstrong a világ legjobb hang nélküli énekese, de az volt, mert amit Louis ki tudott hozni egy dalból, azt senki más nem tudta.
A húszas évek végén és a harmincas évek elején Armstrong hangja még csak mérsékelten volt reszelős, de az évek múlásával ez egyre erősebbé vált, olyannyira, hogy az egyik nem éppen jóindulatú kritikus „egy smirglipapír párzásra hívásához” hasonlította a jazztörténet legjellegzetesebb hangját. De minél kevesebb, minél rekedtebb lett ez a hang, annál furmányosabban bánt vele a tulajdonosa, hatalmas érzéseket tudott vele fakasztani, de énekének része volt a pikantéria és a humor is. Sokan vádolták Armstrongot azzal, hogy túlzottan kommersz, amit csinál, viselkedése „Tamás bátyás”, bohóckodó, hátat fordított az „igazi” jazznek, kiváltképp azt követően, hogy az 50-es évek végétől már nehezebben ment neki a trombitálás, és – ajkait kímélendő – egyre többet énekelt.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban: Kobo, Nook, DiBook
