Sütő András: „Ide nekem a tolótrombitát”

Sütő András - fotó: BDZ / Monoki Attila

Sütő Andrással, közismertebb nevén Micivel, a budafoki Klauzál Gábor Művelődési Ház udvarán beszélgettünk egy napfényes délutánon egy próba és egy koncert között. A BDZ harsona szólamának vezetőjét ismerhetjük most meg közelebbről. Elöljáróban annyit elárulhatunk, hogy mottója: „Énekelj a hangszereden!”

Névjegy: Sütő András harsonaművész

Kedvenc zenemű / kedvenc zeneszerző:
Évek óta Wagner művek. Nagyon nehéz, nagyon hosszú, nagyon fárasztó, de kevés olyan felemelő dolog van, mint ez. Ring, Walkür, Istenek alkonya. Most. Aztán lehet, hogy öt év múlva más lesz. Előtte inkább az orosz vonal tetszett, Csajkovszkij, Muszorgszkij.
Kedvenc karmester:  Hát, akit oda sodor elém a sors, ahhoz próbálok mindig nyitottan meg kíváncsian hozzáállni.
Kedvenc borIrsai Olivér. Illatos könnyű fehér bor, itatja magát, tisztán is és fröccsnek is kiváló, és hozzáteszem, hogy én azelőtt is szerettem, hogy divat lett.
Kedvenc emlék a zenekarból: Van rengeteg szép emlékem, például a Zempléni Fesztivált emelném ki. Azt már a BDZ előtt is csináltuk, mentünk „toronyzenélni”. Azóta is imádom, nincs olyan év, hogy azt mondjam, ne menjünk.

– Miért hívnak Micinek?

– A Mici név régre nyúlik vissza. Pont egy BDZ-s kolléga ragasztotta rám ezt a becenevet, Horváth Marci klarinétos barátom. Együtt laktunk a Bartók Konzi kollégiumában. Amikor először rámnézett, a Micimackó ugrott be neki rólam. Ez a név azóta rajtam is maradt. Ez már 24 éve történt. Akkor még egy kicsit több hajam volt…

– Mióta vagy tagja a BDZ-nek?

– Először a 2000-es Hannoveri Világkiállításon vettem részt BDZ-színekben. Aztán 2001-ben volt egy hivatalos próbajáték, még a Talentum Zeneiskola egyik gyönyörű termében, ahol az akkori szólamvezetők és Gábor meghallgatott. Felvettek. Így 2001-től vagyok hivatalosan tagja a zenekarnak, akkor 21 éves voltam, tehát a főiskolás évek alatt történt mindez. Előtte kisegítőként „lehúztam” már két évet a BM zenekarban. De ez az első és azóta is az egyetlen hivatalos állásom. Mellette – nem titok – van az életemben másik zenekar és kamarázás is, de nekem a BDZ a meghatározó. Jó itt nekem. Egyszerűen szeretek ide bejönni.

Sütő András – fotó: Szalóki Béla

– Hogyan kell téged elképzelni 2001-ben, amikor ide kerültél?

– Akkor készületem diplomázni, akkor alapítottuk meg a Corpus Quartetet, úgyhogy nekem éppen nagyon zajlott az életem. És természetesen fiatal voltam és bohó. Az éjszakai életnek is aktív résztvevője voltam, mint közönség. Mert nagyon sok barátunk volt a jazz tanszakról, akikkel egyébként a mai napig nagyon jóban vagyunk –, és mindig elmentünk meghallgatni őket különböző pubokba, vagy ahol épp játszottak. Amikor „megcsúszott” egy kicsit az éjszaka, akkor azért másnap nem volt mindig olyan vidám az élet, de akkor ezt úgy éreztük jónak; mennünk kellett, hát mentünk.

Ez után volt egy elég zűrös évem, amikor négy zenekart próbáltam egyszerre boldoggá tenni a harsonajátékommal. A BDZ mellett 2004-től tíz éven át a MÁV Szimfonikusoknak is a szólamvezető harsonása voltam, közben két évet már a Rádióban is dolgoztam, meg egy fél évig még mindezek mellett az Operában is kisegítettem. Akkor azért ez még egyszerűbben megoldható volt, mert a BDZ-ben mindig este voltak próbák. A többit „letudtam” napközben, este idejöttem, innen pedig néha még az Operába. Volt, hogy úgy ugrottam ki az ágyból, hogy Úristen elkéstem, rossz helyre mentem… Nem volt jó. Ez az időszak szó szerint egy rémálom volt.

– Akkor miért kellett így csinálni?

– Nem kellett, de hát jöttek a felkérések. A hétköznapi életben is nehezen engedem el a már kipróbált, megszokott dolgokat; szeretek ugyanahhoz a zöldségeshez menni, ugyanarra a strandra, stb. Szóval nem szívesen engedtem el a zenei kapcsolatokat sem. Arra azért hamar rájöttem az Operában, hogy az árok nem nekem való hosszútávra. Egyszer-egyszer nagyon jó operát játszani, meg a Wagner Fesztivált a Rádióval, de hát az mindössze három-négy hét. Annyi pedig nekem bőven kielégíti az árokban töltött időigényemet.

Igaziból nem „gyúrtam” egyik munkára sem. Jöttek a lehetőségek, bevállaltam őket. Aztán elmúltak a lehetőségek. A Rádióból egy megszorítás miatt egy időre kikerültem, az Opera is megoldódott nélkülem, a BDZ viszont állandóságot nyújtott. A másik állandóságot a Corpus Quartet jelenti számomra. És hát 2014 óta újra tagja vagyok a Rádió zenekarnak is.

A BDZ-ben igazából akkor kezdett állandó és jó harsona szólam alakulni, amikor az én Pálinkás Peti barátom a kvartettből szintén BDZ-s lett, 2007-2008 körül. Addigra Kovács Péter tubással már igencsak összeszoktunk, hármasban pedig kifejezetten jól kezdtünk el szólni. Aztán jött a basszusharsona pozícióra Hegyi Gabi, majd Galla Ákos és így gyakorlatilag már lassan vagy tíz éve a Corpus háromnegyede itt ül a BDZ harsona szólamában. Ez nagyban megkönnyíti a mi munkánkat az együttjáték szempontjából; nem kell szólampróbáznunk, nem kell alapvető dolgokra időt áldoznunk. Más zenekaroknál sokszor tapasztaltam, hogy igenis össze kell játszani a dolgokat, mert más az elképzelésünk, más a fújástechnikánk stb. Nálunk ez a Corpus miatt abszolút egységes és jó. Úgyhogy nekem valójában jutalomjáték idejönni, a BDZ-ben muzsikálni.

A Corpus Quartet

– Mesélj egy kicsit a saját kezdeteidről! Hogyan lettél harsonás?

– Ez egy romantikus történet.  Nekem ezt még a szüleim mesélték, akik amúgy műkedvelő, kórusban énekelő emberek, mégpedig Veszprém Város Vegyeskarában – ott is ismerkedtek meg, úgyhogy én „kórusos gyerek” vagyok. Ennek ellenére az éneklés sosem okozott örömet számomra. Az utolsó csírákat Ugrin tanár úr – Isten nyugosztalja! – irtotta ki belőlem a konziban, amikor mutáló fiatalként Carmina Buranát meg Bach-miséket kellett volna abszolválnom…

A szüleim elmondásai alapján – hiszen nincs sok emlékem abból az időszakból – hároméves koromban, 1983-ban láttam a tévében egy közvetítést. Akkortájt nagyjából összesen egy adó volt a tévében, úgyhogy, gondolom az akkori Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának lehetett az előadása, amit hallgattunk. És ott kiszúrtam magamnak ezt a hangszert, amit „tolótrombitának” neveztem el. Akkor kiválasztottam, a szüleim meg mondták, hogy „Jól van, Andriska”. Aztán, amikor hatévesen előálltam azzal, hogy akkor most lehet zeneiskolába vinni tolótrombitázni, mert már hatéves vagyok, akkor jöttek rá, hogy én ezt tényleg szeretném. Nekem aztán nem voltak pályaválasztási gondjaim!

Ezután elmentünk a veszprémi zeneiskolába, ahol először baritonkürtön kellett tanulnom, mert kicsi voltam a harsona méreteihez. Abból ugyanis nincs olyan, hogy gyerekméret. Úgyhogy először a baritonkürt volt a hangszerem. Ez ugyanazt a fújás-technikát igényli, mint a harsona, ugyanakkora a fúvókája is úgy is néz ki, mint egy kürt, csak fölfelé áll a tölcsérje. És aztán innét vezetett az utam, a veszprémi Zeneiskolából a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába Budapestre, majd először a Tanárképző Főiskolára, végül a Zeneakadémiára. Négy tanárom volt (Szuromi Miklós a veszprémi zeneiskolában, Avar Antal a Bartók Konziban, Sztán Tivadar a Tanárképzőben és Hőna Gusztáv a Zeneakadémián), mind a négyet nagyon szeretem, és mind a négynek valamiért hálás tudok lenni.

– Miért olyan jó zenésznek lenni?

– Első és legfontosabb dolog – mindenki ezt mondja, tehát közhely, de igaz –, hogy az a munkám, ami a hobbim, az a munkám, amit szeretek. Viszonylag kötetlen a munkabeosztásom. Nekem az irodai „minden-nap-tól-ig” nem működne. Imádok például előbb végezni, mint a többi kolléga. Ez nagyon jó érzés. De még ha el se megyek a próbateremből, akkor is mindig mondjuk viccesen, hogy kint mindig jobb, mint bent (nevet). Nekem ez a kötetlen munkaidő nagyon jó. A hétvégék sajnos sokszor dolgosak. Akkor szórakoztatunk, amikor más pihenni tud. De azért meg lehet oldani a családdal is, a gyerekek is egyre nagyobbak… Meg hát jó ez az egész… Jó örömet okozni az embereknek.

– Ti ott a szólamban jóbarátok is vagytok, ugye?

– Mondhatjuk, hogy igen. A kisebbik lányom keresztapja pont Péter barátom. Ez a barátság – ahogy már említettem – a kvartettből adódik. Születésnapokra, nyári grillezésekre elhívom a szólamtársakat a telekre, más meg elhív minket a nyaralójába. Napi kapcsolatban vagyunk, akár BDZ-, akár kvartettszempontból nézzük. Nem volt nagy összeveszés köztünk soha.

– Ha már említetted a kisebbik lányodat, mesélj egy kicsit a családodról!

– Életem párja itt csellózik a BDZ-ben, Kószás Ági, a cselló szólam vezetője. Két leánygyermeket nevelünk együtt, Anna immáron 16 éves, gimnazista, éli a tinédzserek minden rossz mindennapjait. Ő is csellózott hat évet, de abbahagyta, mert sokat kellett tanulni. Volt egy fellángolása, de azt mondta neki Ági, hogy „melós” lett volna, nincs akkora tehetséggel megáldva, mint a kisebbik. Rita pedig tíz éves lesz, ő óvodás kora óta foglalkozik zenével, sőt, másfél évesen már olyan népdalcsokrokat énekelt, hogy őrület! Szinte előbb énekelt, mint beszélt. Négyéves kora óta musical stúdióba jár, imádja a színpadot, imád szerepelni, rengeteget beszél, itt a budafoki zeneiskolában hegedül három éve. Teljesen odavan a tanárnő, hogy milyen ügyes meg tehetséges. Mondjuk Áginak a családja is zenészcsalád, apósom és anyósom a Rádió zenekarában muzsikált. Volt kitől örökölni…  Ági egyébként budafoki, úgyhogy nekünk ez a Kusza (Klauzál Gábor Művelődési Ház), ahol most beszélgetünk, teljesen ideális helyszín. A többi kolléga szokott morogni, hogy nekik száz kilométer oda-vissza, nekünk meg 5 perc oda-vissza… Szóval így élünk mi négyen.

A Corpus Quartet – fotó: Szalóki Béla

– Másik szíved csücske a Corpus Quartet.

– Igen, a Kvartett a szívem csücske, imádok velük együtt muzsikálni, imádok velük utazgatni. Most 17 éves az együttes. Sok nemzetközi versenyt sikerült megnyernünk, Artisjus-díjat többször is kaptunk, most fogjuk az ötödik lemezt felvenni.  De ami a legnagyobb büszkeség, hogy 2005 óta Michael Rath hangszereken játszhatunk. (Michael Rath angol hangszerkészítő mester.) Egy nemzetközi fesztiválon talált ránk a mester, aki mesterhangszereket gyárt. Amikor elhasználódik a régi, akkor kapjuk az újat, illetve ha értékesítjük, akkor is kapunk újat. Most már a zenekar is vásárolt nekünk ilyen hangszereket, így most dupla az öröm. Járjuk a világot, sok helyre eljutottunk, az Egyesült Államokba például most is megyünk nyáron, és Japánt és egész Európát keresztül kasul bejártuk. Pont most áprilisban pedig Rathékhoz megyünk ki Angliába Pálesszal (Pálinkás Péter harsonaművész- a szerk.). Kiviszem a két lányomat is, Annát és Ritát, mert folyamatosan nyúznak, hogy milyen jó nekünk a fiúkkal, hogy mi megyünk jobbra meg balra. Persze pont emiatt, mikor nem kell jobbra meg balra menni, akkor szeretünk itthon lenni. Illetve egész pontosan a nyári időszakban próbálunk itthon maradni. Velencén van egy kis nyaralónk, ott imádunk lenni! Ahogy mondtam is, ott ismerem a strandos bácsit meg a pék bácsit, meg a pénztáros nénit, és ez nekem nagyon jó. A lányoknak persze állandó mehetnékjük van. Most úgy alakult, hogy jöhetnek velünk a lányok is. Óriási a boldogság! Irány Anglia!

Szóval jó dolog a kvartettezés. Sok sikert értünk el, és nagyon erős nemzetközi kapcsolatrendszerünk alakult ki, elsősorban persze a harsonás társadalmon belül. Az igazán jó érzés, amikor egy harsonafesztiválon a New York-i Filharmonikusok első harsonása odajön, és a nevemen szólít. Köszön, és megkérdezi, mi újság. De ugyanez előfordulhat akármelyik francia, holland vagy német vezető zenekarral.

– Mit kell tudni a harsonáról?

– A harsona az egyetlen fúvós hangszer, ahol nem billentyűkkel változtatjuk a hangmagasságot, hanem a tolóka mozgatásával. És ez a leggyönyörűbb hangszer! De persze minden hangszeres ezt mondja a saját hangszeréről, és ez így rendjén is van. De mégis van a harsonában valami más… A hangszínét valahogy az énekhanghoz tudnám hasonlítani. Nekünk mindig azt mondták, hogy énekeljünk a hangszeren. A kvartetten belül ez is lett a mottónk. Van, aki még bele is tud énekelni, amellett, hogy fújja. De azért ez inkább a jazz vonalon jellemző.

Egyébként pont egy hete voltunk egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei turnén a Filharmónia szervezésében, ahol naponta négy hangszerbemutatót tartottunk, összesen több mint hétezer gyereknek. Egy ilyen bemutatón mindig próbálunk a régi zenétől egészen a kortársig mindenféle zenét felvonultatni. Elég sok zeneszerző írt darabot kifejezetten a Corpus Quartetnek, és abból is próbáljuk a vicces meg az őrült darabokat előadni a gyerekeknek, mert a gyerek hazamegy, és utána arra emlékezik, hogy ott ugráltunk meg kiabáltunk, vagy valami olyat csináltunk, ami nem feltétlen való a színpadra. Mindent bevetünk, hogy emlékezetesek maradjunk, és a visszajelzésekből az derül ki, hogy ez sikerül is.

– Pihenni is szoktál néha?

– Pihenni kell! Szeretek is pihenni, leginkább egy jó könyvvel.

– Miket szeretsz olvasni?

– A krimiket nagyon szeretem. Agatha Christie-t például, vagy pár éve „rákattantunk” Ágival a skandináv krimikre. Esténként pedig rendszeresen Poirot-t, Miss Marple-t nézünk; ez a világ kikapcsol és elvarázsol minket.

– És ha nem olvasol?

– A másik, ami egyre jobban kezd érdekelni, az a főzés. Pedig emlékszem, hogy kiskoromban is elég sokat segítettem anyukámnak a konyhában. Az talán látszik is rajtam, hogy szeretek enni, igazából tán két-három étel kivételével mindent megeszem. Egy család életében nyilván megkerülhetetlen a főzés. Anna lányom ráadásul évek óta bojkottálja az iskolai étkeztetést, úgyhogy esténként mindenképpen oda kell állni a tűzhelyhez. Ezt nagyon kreatív dolognak tartom. Amúgy sok kollegáról olvastam már a Hangolóban, hogy szeret főzni. Meg tudom, hogy az „Edzőbá” (Hollerung Gábor) is szeret. Ágival ráadásul jól egymás keze alá tudunk dolgozni. De apósommal is imádok főzőcskézni, ő meg a kerti szakértőnk; a bográcsnak és a grillnek a bajnoka a magyaros vonalon.

Néha egész illusztris társaság kerekedik nálunk. Át szokott jönni Németh Zsolt képviselő úr, mert a szomszédunk és jóban vagyunk. Jandó Jenő meg Ligeti András pedig apósom szobatársa volt a kollégumi idők alatt, Jenő ráadásul budafoki, úgyhogy ő is rendszeres vendég a nagy családi eseményeken; húsvét, karácsony, névnap, szülinap.

– És zenét hallgatni szeretsz?

– Komoly zenét csak akkor hallgatok, ha a munka miatt szükséges. Egyébként pedig mindig is szerettem a rockzenét. A rockzenéből is a dallamosabbakat kedvelem, a Guns N’ Rosest vagy az Aerosmitht, nem a nagyon zúzósakat. Meg a big bandes, swinges, rezes dolgokat is nagyon szeretem.

– Mire vagy a legbüszkébb, ha lehet ilyet kérdezni?

– Nem tudnám sorba rakni, hogy a család vagy a szakma van-e az első helyen. A gyerekeket mindig nagyon nagy büszkeség nézni. Egy koncert utáni siker az meg mulandó. Szóval mindenkinek azt javaslom, hogy alapítson családot! Viccen kívül, én kampányolok a családozásért itt a zenekarban is. Nagyon agitálok mindenkit, hogy legyen családja, mert az olyan jó, ha tudod, hogy egy jó helyre mész haza, ahol szeretet vesz körül. Így a munkádat is legtöbb esetben ideálisan tudod végezni. Én szeretek itthon élni, szeretek itthon dolgozni… dolgozni?! Van, amikor munka, de legtöbbször azért ezt nem munkának fogom fel. Olyan kerek a történet most számomra. Remélem, hogy így is marad. Süt a nap végre – ez legyen a végszó!

Az interjú a Budafoki Dohnányi Zenekar időszaki programmagazinja,
a Hangoló 2018. őszi számában jelenik meg, szeptember folyamán.