Tudvás, hogy rengeteg nyelv adta elő Szomorú vasárnap, de ritka ám midőn olaszul szólal.
Történelmi gyökérnek tudható be talán ez… Mussolini a kultúrán keresztül próbálta bűvkörébe vonni azonokat, miket földrajzilag, politikailag nehézkesebb lett vón. Húzott is be innen tartalmat eleget, például mi dalunk.
Így kerülhetett ó igen az ’36-ban Giovanni Vallarino torkába, Alberto Semprini zongorajátékával rögzítve bakelitre… S ez mi egyetlen szerencsénk: ezen faszinatív urak a híresen olasz stílusban dalódják lemezre Triste Domenica, mentve meg becsületét a Seress-szerzeménynek Duceileg importálva.
Vissza szembehúnyva látó elegancia – hisz mije mása legyen az embernek csúnya érában akár, vagyis legalább, mint tartása, stílusa…
Mije legyen mása manapság az embernek, mint stílusa, tartása, eleganciája…
Legyen s van. Belehelyezkedve hát korba, dalba, torokba, zongorajátékba, trombitafújásba: teknősmintás csontkeret, kockás pantalló e Vasárnap nekem.
