Legújabb blogunkban időről időre Lackfi János író, költő tárcáit közöljük, amelyeket a fikció mellett a klasszikus zene, közelebbről pedig a MÁV Szimfonikusok évadának koncertjei ihlettek. Nézzük is mindjárt az elsőt.
A repülőn a whisky-szakosztály nagyban osztotta az észt. Mind régiek a zenekarnál, többször jártak már Japánban, most legfőbb gondjuk, hogy a gésákkal vajon toratorát vagy funefunét játsszanak majd. Tudnivaló, hogy nem, ezek egyáltalán nem prostik. Persze izgi masszázsok is akadnak a szigetországban, az más tészta. Tudnivaló, hogy Japánban hazudni nem érdemes, mert levágják a kisujjadat, ha pedig az ivóvízhálózatot szennyezed vagy elsüllyesztesz egy hajót, azért meg halálbüntetés is kiszabható.
Tudnivaló, hogy a cipőt vendéglőkben, templomokban meg múzeumokban le kell venni, vécézéshez pedig külön papucs jár.
Tudnivaló, hogy egy japán sosem fog neked nemet mondani, irtó kínosnak érezné. Inkább hosszan elbeszélget veled, az a helyzet, ő még előbb átgondolja, tízes skálán mennyire tűnik lehetségesnek a kérésed teljesítése, már amennyiben mindenképpen ragaszkodsz hozzá, és nem látod semmiképpen módját, hogy más megoldást keress a problémára, melynek kapcsán felvetetted neki ezt a dilemmát, amelyre nem is tudja, mit válaszoljon hirtelen. Ha mindebből a magad felszínes európai módján azt a következtetést vonod le, hogy ezek szerint ő nem árul öngyújtót, nagyon megkönnyebbül.
Kocsival jöttek értünk, hoztak-vittek, tolmácsunk, Kavaszaki vagy Nagaszaki (nem tudtuk megjegyezni), folyton jött velünk, hajlongva fordított és mosolygott rendületlenül. Kedves népek a japánok, de persze turnényi időre minden nép kedves, a díszlet mögé látni meg lehetetlen.
Tettük volna fel a kérdést, hogy tényleg annyi kamasz lesz itt öngyilkos, olyan állatiak az iskolai és otthoni elvárások? Vagy hogy tényleg földön kúszva kell-e a főnöktől bocsánatot kérni, s akár meg is üthet, le is köphet, olyan merev a hierarchia?
Pazar épületek, remek sushi-bárok, patinás templomok, no meg főleg próba, gyakorlás, koncertteremből próbaterembe, próbateremből koncertterembe. Tolmácsunk egyszer esett ki a szerepéből. Kérdeztük, tényleg ennyire szeretik a japánok a komolyzenét? Elképesztőek ezek a teltházak… Elnevette magát, és közölte,
ki nem hagynák, hogy ennyi nagyorrút lássanak egy rakáson.
Aztán nagyon sokszor, hajlongva bocsánatot kért. A csellószólamból Zolit, mert szőke és kékszemű, lépten-nyomon megállították utcán, hotelben, vendéglőben, és szelfiket akartak vele csinálni. „Bradu Pitu” – mondogatták, bár Brad Pittre legfeljebb a haja színében emlékeztetett. Mikor azonban volt egy délelőttünk vásárolni, és nagy lelkesen nekivágtunk az utcáknak, leesett, hogy náhány Shell-, Coca-cola-, Sony- vagy Jack Daniels-feliraton kívül itt aztán az égvilágon semmi sem igazít útba. Az utcatáblák és fényreklámok olvashatatlanok, az első sarkon elborít a közlekedési káosz, a sikító pánik. Ha eltévedsz, az életben nem találsz vissza többé. Mégis mit magyaráznál nekik? Hogy a hoteled neve az ékezetes kisszék plusz rojtos végű L-betű plusz kisablak plusz háztető plusz fogasok plusz tetőantenna? Ha meg kiejted, az egyáltalán nem hasonlít arra, ahogy ők mondanák.
Fedezze fel a MÁV Szimfonikusok következő, november 2-i koncertjét ide kattintva!
Szerencsére szembejött Pista lelkesen, hogy nézzük csak, száz méterre talált egy fura boltot, művirágot árulnak, ajándéktárgyakat meg szöveteket, de semmi pénzért remek fekete fellépő-cipőket lehet venni. Vele mentünk, és tényleg, mindenki bevásárolt, forgolódtunk, próbálgattunk, a tulaj zavart képpel toporgott körülöttünk. Fel is vettük az új cipőket, itt a hotel a közelben, legalább bejáratjuk egy kicsit. Viszont ahogy kiléptünk, nyakunkba szakadt az eső, eszelősen rohantunk a szállásig, de így is bőrig áztunk. Döbbenten vettük észre, hogy a cipők festéke már ennyi idő alatt megfolyt, a talpak szétmállanak. Ez meg mi a fene? Tolmácsunk, Okazaki (vagy mégis inkább Nagaszaki?), elszürkült arccal bámult ránk.
Halott emberek cipője nem jó jel!
– magyarázta dadogva – Japánban nagyon tiszteljük halottakat, külön kapnak cipőt utolsó útra. Nem vicces élő embernek halott cipőt felvenni. Halott emberek vagytok. Úristen! Csuromvizesen röhögtünk: halott emberek vagyunk, de örültünk, hogy élünk.
