Rónai András, a Magyar Nemzeti Balett táncművészének pályája gyerekkorától kezdve szokatlanul alakult. Tornászott, majd a Budapesti Operettszínház Mozart! című előadásához választották ki a gyermek Mozart szerepére, és csak ezt követően lett a Balettintézet növendéke. Ahol kiváló eredményeket ért el, elnyerte a legjobb végzős díját, az Operaház balettigazgatója, Solymosi Tamás hiába ajánlott fel címzetes magántáncosi szerződést, ennek ellenére inkább Amerika felé vette az irányt. Két év után meggondolta magát és hazatért, mert rájött hogy olyan helyen akart táncolni, ahol a balettnek valódi rangja van, mint a Magyar Nemzeti Balettnél.
– Mikor jártál legutóbb musical-előadáson?
– Az Apáca Show premierjén, szeptember közepén.
– És milyen élmény neked bemenni az Operettszínházba?
Jó, mert nagyon sok régi ismerősöm, barátom van ott. Egy kicsit odatartozónak érzem magam. Olyan, mintha hazamennék. Ráadásul sokat lehet tőlük tanulni színészileg, ha az ember az olyan sztárokat nézi, mint Janza Kata vagy Szabó P. Szilveszter.
– Föl sem merült, hogy arrafelé induljon a pályád?
– Gyerekként nem, most pedig azt gondolom, sokkal jobban ki tudom magam fejezni a tánccal. Még magamnak se merek énekelni… A balett valahogy romantikusabb, és több a lehetőség a szólókra, úgyhogy azt kell mondanom, minden a legjobban alakult. A színpadi magabiztosságomat viszont ott szereztem meg, azon a több száz előadáson, amit a Mozart!, a Rudolf, a Szépség és a Szörnyeteg, az Elisabeth, a Szentivánéji álom jelentettek.
– Soha nem volt olyan pillanat, hogy kész, vége, becsukod magad mögött a balett-terem ajtaját, elfelejted a rudat, és jöjjön valami B terv?
– Persze, néha előfordul, hogy parázom, mert rövid a pálya, mit fogok csinálni, ha vége, de azért az sokat segít, hogy a Magyar Nemzeti Balett művészeinek 25 szolgálati év letöltése után életjáradék jár. És az is igaz, hogy musicalegyüttesben tovább tarthatna a karrier, de ezek az időszakok egy hétnél sosem tartanak tovább, mindig visszatalálok a rúd mellé. Azt nem mondom, hogy a reggeli balettórák minden alkalommal ugyanolyan élvezetet nyújtanak, de ez az életem, ezt szeretem csinálni. Bárhol, csak csináljuk!
– A passzív, semmittevős pihenés nem is jellemző rád?
– Dehogynem, van, hogy nyáron csak fekszem és sorozatokat nézek. Egy hétig. Utána táncolhatnékom van. Épp ezért előadásokat vagy előadás-felvételeket is csak nagyon ritkán nézek, mert azt érzem, szeretnék felmenni a színpadra, és én szeretnék táncolni. Nem azért vagyok féltékeny, mert a másik táncos jobb nálam, hanem azért, mert ő ott van, fönn, én meg nem. Olyan érzés, mintha le lennék kötözve.
– Akkor ezért volt számodra elviselhetetlen és nehéz az Amerikában töltött időszak első fele?
– Boston fordulópont volt az életemben. Az iskolában elhitették velünk, hogy jók vagyunk. Megérkeztem Bostonba, egy kis nagyképűséggel, megláttam az egyik szólistát, aki kiválóan ugrott, forgott, fantasztikus színpadi jelenléte volt, és rájöttem, mennyi mindent kell még tanulnom, mert a versenyeredmények csak azt mutatják, a saját korosztályodban mit nyújtasz. Úgy éreztem magam, mint a kisbaba, amikor először feláll, elindulna, de azonnal a fenekére ül. Felszívtam magam, odaálltam a rúd mellé, és elkezdtem keményen dolgozni. Ha látod, hogy a képességeid miatt lenne ott helyed, de ha A diótörő 42 előadásából 23-szor vagy pincér, 16-szor nagypapa, kétszer kapod meg a spanyol táncot, háromszor az oroszt, akkor értetlenül állsz. Akkor meg aztán pláne, ha mindenki lesérül, és rád oszthatnák az orosz szólóját, megkapod, hogy még nem állsz rá készen, az elég nagy trauma. Ennek ellenére igyekeztem kihozni mindenből a maximumot, ami olyannyira sikerült, hogy volt néző, aki gratulált, én meg ott álltam, hogy mihez… Lehet, hogy közel ült a színpadhoz, és csak engem látott. Vagy fogadásból. Vagy mind a 42 előadást látta, és a 42.-en arra gondolt, néz valami mást is, nem mindig a herceget. (Nevet.)
– Milyen érzésekkel csomagoltál össze Bostonban?
– Volt, aki azt mondta, feladtam, nem mertem küzdeni. Én viszont azt éreztem, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy egy helyen leragadjak. Láttam a hibáimat, és tudtam, hogy még egyszer azokat nem fogom elkövetni. Úgy érzem, szeretnek az emberek a teremben és a színpadon velem dolgozni, jó partner vagyok, és sikerül általában jó kapcsolatot kialakítani a művészeti vezetéssel. Bostonban ez nem jött össze. Úgyhogy csomagoltam, és gyakorlatilag a semmibe indultam el. Washington és Orlando jöttek számításba, aztán Orlando mellett döntöttem.
– Ott milyen volt?
– Remek! Szerencsém is volt, azt azért tegyük hozzá: két szólista lesérült, és azonnal Albertet osztották rám. Az egyébként érdekes, hogy ott nincs meg ez a nevekkel, címekkel kifejezett ranglétra, mint nálunk; a különbséget a fizetés mutatja.
A világhírű Boston Ballet magyar származású zeneigazgatót választott
– Miért jöttél el onnan?
– Kicsi volt a társulat, kevés az előadás, én pedig táncolni akartam, ezért nem volt kérdés, hogy hazajöjjek. Habitusban az amerikaiság közel áll hozzám, ami a nyitottságot illeti. Jöhet a hiphop is, de hiába Balanchine vagy Forsythe, a balettkultúra sokkal magasabb szintű és mélyebben gyökerezik Európában. Belgrádban szakmailag jól éreztem magam, de amikor felment néhány kolléga a balettigazgatóhoz azzal, hogy ha én maradok, ők nem, mert elveszem előlük a szerepeket, tudtam, hogy el kell jönnöm, mert ilyen hangulatban nem akarok dolgozni. A szerencse viszont mellém állt, és épp az utolsó gyakorló balettórára tudtam bejönni itt Pesten. Solymosi Tamás elégedett volt, viszont csak karszerződést tudott adni. Február, március végére már minden komoly nagy együttes túl van a szerződtetéseken, próbatáncokon és a következő szezonra pár héttel a kezdés előtt szinte lehetetlen akármilyen szerződést kapni, ennek ellenére én kaptam, amiért nagyon hálás vagyok. Nekem mindegy volt, csak itthon legyek és bizonyítani tudjak.
– Kis szerepekkel mutatkoztál be, utána viszont rövid idő alatt kellett bepróbálnod Lenszkijt.
– Hát igen, az nem kis feladat volt, de Kövessy Angéla mesternő rengeteget segített, főleg a karakterformálás tekintetében. Így aztán amikor két kollégám lesérült, Solymosi Tamás nekem adott ekkora lehetőséget a társulatból, hogy színpadra állhassak ezzel a nagy szóló szereppel néhány hónappal szerződtetésem után. Úgy érzem, bele tudtam vinni érzelmeket, drámát, de nyilván ez az évek alatt még érni fog.
– Mint ahogy Stanley is A vágy villamosából.
– Biztosan! Majoros Balázstól rengeteget tanultam, de még itt is azt érzem, vázlatos a szerep, még nem volt idő arra, hogy belevigyem magam. Sajnáltam, hogy visszább kellett lépnem, mert úgy érzem, sok lehetőség van még a karakterformálásban, leginkább azért, mert egyáltalán nem olyan személyiség, mint amilyen én vagyok. Semmi hasonlóság nincs bennünk, és ez hatalmas kihívás.
Földi Lea: „Szeretem, ha nemcsak eltáncolom, de meg is élem a karaktert”
– Milyen évad áll előtted?
– Nagyszerű! Nem lesz benne megállás: előadások itthon, turné New Yorkban, régi darabok próbái, új bemutatók, és a várnai versenygyőzelem kapcsán is vannak meghívásaim. Jó itthon, nem akarok elmenni, de szeretném megmutatni magam, megismertetni a nevem másfelé is.
