Pár nap múlva megcsörrent a telefon. „Sándor Károly vagyok, vagy inkább a Csikar. Mond ez a név magának valamit?” – kérdezte egy férfi hang.
– Hát hogyne mondana! Nagyapával ott ültünk a rádió mellett, rendszeresen hallgattuk a meccsközvetítéseket.
A könyv borítójának fotóját Gordon Eszter készítette
Akinek a madarak is Chopint énekeltek címmel novemberben lát napvilágot a Corvina kiadó gondozásában É. Szabó Márta kötete. Tematikus blogunkban rendre részleteket olvashatnak a könyvből.
– Márta kedves, szeretnénk felmenni magukhoz valamelyik este. Egy barátunk mesélt Tamásról, és mivel nekünk is van egy vak fiunk, tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy most mit élnek át. Szeretnénk megkönnyíteni ezt az időszakot, feljönnénk a feleségemmel.
Meg voltunk tisztelve, de nem igazán értettük ezt a két rajongó embert, akik olyan lelkesen beszéltek vak fiúkról, hogy mi csak ámuldoztunk.
– Mi is azt éreztük, mint most ti, hogy összeomlott a világ – mesélte a világhírű focista. Ez a kezdeti időszak, ez maga a pokol, de azért jöttünk, hogy elmondjuk, ma már el nem cserélnénk a vak fiunkat tíz látó gyerekre.
– Majd meglátjátok, minden milyen szép lesz! – így a feleség. Túl kell esni ezeken az első éveken. De látom, hogy hiába beszélünk, az arcotokon ott a kétségbeesés. Tudjátok mit? Felhívom a fiamat telefonon, beszéljetek vele. Ő talán meggyőzőbb lesz nálunk.
Már tárcsázták is az otthoni számot, és a vonal végén bejelentkezett a vak fiú.
– Csókolom Márta néni, tudom, hogy anyáék önöknél vannak, és hogy Tamásról beszélgetnek. Tessék nekik hinni, én nagyon jól vagyok. Csak a látók hiszik, hogy ha nem látunk, nem lehetünk boldogok. Ez egy nagy tévedés, mi ugyanúgy látunk, csak a fülünkkel meg a kezünkkel, és amit nem tudunk elképzelni, azt apa meg anya elmondja. Ne tessék kétségbeesni, én például nagy Cimbora néző vagyok.
– Micsoda?
– Minden Cimborát láttam, és nagyon szeretem. Tudom, hogy Márta néni szerkeszti.
Néztem ezeket a büszke és boldog embereket, köszöntük, hogy eljöttek, de nem értettem semmit.
– Tíz látóért nem adnák a vak fiúkat? – tűnődtem, és persze hitetlenkedtem tovább.
