„Közülünk mindenki csak ember, csak egy kísérlet, útbanlevés.” Olvasom Az üveggyöngyjáték sorait. Hogy is van ez? Visszagondolok azokra a pillanatokra, amiket november 15-én csíptem el, miközben a kamara.hu első koncertjén ültem, és figyeltem a zenészeket, a zenét és a közönséget.
Emlékszem, ahogy a színpadon Klenyán Csaba teljes beleéléssel követte, és ujjaival imitálta Várjon Dénes zongorajátékát. Arra is, ahogy a hallgatókat magával ragadta a zene, amit önfeledten, mégis visszafogott táncmozdulatokkal kísértek. Aztán az is eszembe jut, hogy a sok diák a színpadon milyen büszkén zenélt Heinz Holliger vezényletére; mosolyogva hallgatták a mestert, ahogy a Divertimentóról szólt.
Azok a pillanatok is megmaradtak, amikor a szünetben fentről láttam, milyen lelkesen beszélgetnek egymással az emberek, és az is, amikor a karzaton megjelent Rohmann Ditta és Várjon Dénes, és a közönség soraiban foglaltak helyet ‒ amint a színpadról lelépett, Simon Izabella is csatlakozott hozzájuk.
Simon Izabella művészeti vezetőt még a fesztivál előtt kérdeztük:
„A nagy utolsók” – Steven Isserlis a kamara.hu zeneszerzőiről
Persze sok pillanatfelvétel és gondolat marad az ember fejében, amik közül sok idővel elhalványul, vagy valahogy megváltozik. Ezek az emlékek is úton vannak.
„Közülünk mindenki csak ember”
‒ kísérletezünk, de a kísérletek sokszor a teljességhez vezetnek, akkor is, ha ez csak egy-egy pillanat csupán, vagy egy-egy óra, amikor ahogy a zene magával ragadhat. Aztán ismét elindulunk, és várjuk, hogy a kísérlet újból sikerüljön.
