Ülök a karácsonyfa és egy bontatlan várakozó palack Törley közt félúton, kicsit közelebb a pezsgőhöz, és azon jár az agyam, mi lett vón, ha Karády Katalin elénekli a Szomorú vasárnapot.
Ugye nem is oly bolondság teória ez. Vagy tán el is? Ezmán sohasem fog kiderülni, úgyhogy játszunk olyat hogy megtette. Meg olyant is gondolhatunk, hogy Karády és Seress között – ugyan egy biografeur sem tesz említést ilyenről – közelebbi, akár khm baráti viszony is lehetett… Remélem nem gondolód’ majd szentségtörésnek a következőkben írottak, de végül is
ez az EGYSZÁZADIK poszt itten, úgyhogy úgy döntöttem, lehetek kissé merész. Én így ünneplek.
Tudjuk mindkettejük tragédiáját. Miért ne találhattak volna egymásra kicsit ott a nem vidám ’30-as, ’40-es években. Lényegében Seress nótája és Karády számára írt dalok között igen sok az áthallás. Elég csak a Halálos tavasz, az Ezt a nagy szerelmet tőled kaptam én, a Feladtam sorsomat, a Nem számít többé semmi nékem és az obligát nehogy kihagyjam Hamvadó cigarettavég címűekre gondolni… Betudhatjuk ugyan a korstílusnak, de oly jó urbánus legendát gyártani.
Képzeletembeli románc: két fantasztikusan érző és alkotó ember, a filmvászon mögött megülő, színpadi kulisszák, bárok homályában mozgó zsenialitás olykor-olykor, tán rendszeresen, heti akár többszöri találkozása milyen csodát alkothat(ott). Elképzelem, ahogy Seress egyenes háttal görnyed a zongora felé, beleszív egy hamvadó cigarettába, és Katalinra gondol – s titkos gondolatának öröme kissé felgyorsítja ujjainak játékát a billentyűzeten. S paralell Karády, midőn Jávor Pált csókolja ki másra is gondolhat, mint arra a kis zenészre, kinek inspirációja és bizsergetése megbúj a díva szoknyájának ráncai közt, s Zsütijét rúgdossa, hogy ő is kaphassék legoly búgó örökkévaló dalt, mint amilyent a Kispipabeli kedves ember napra-nap belezongorál az univerzumba. Elképzelt egymásuk szeretése oly világokat mozgathat meg, melyek által halhatatlanná tette őket a tevékenységük. Jó ilyen szerelemben létezni.
Karádyt a fényűzésben, Seresst a nyomorságban érte utól a történelem egyik nagyon csúnya szakasza. Mindkettejük sorsa a megaláztatás, a kínzás, később a nélkülöztetés lett. Annak ellenére, hogy Karády végül Amerikába ment, nem lett sokkal különb számára az élet könnyű-nehézsége, mint az itthon maradt Seressnek. Magányosan, félreállításban, elfeledettségben ért véget életük azzal együtt, hogy mindkettejüknek az Atlanti-óceán pont másik partján volt nagyobb megbecsültsége, mint amelyiken aktuálisan tartózkodtak. A színésznőt itthon nem lehetett kiírtani a film és színház, a közönség évtizedes emlékezetéből, a zongorista szerzeménye Amerikában hódított és gyűjtötte a rengetegmillió dollár jogdíjat. Nem lett sorsuk a méltó megbecsültséghez való hozzátalálás.
Érdekes izgalom a vonalvezetésben, hogy híres színészházaspár mind Karádyt megfilmelte, mind Seresst megszínpadolta. Talán ők tudhatják a titkot…
Eszter! Péter! Mit gondoltok?
Addig is… Hallgassunk egymásutániságban Seresst és Karádyt: Szomorú vasárnapot és Szeretlek én, jöjj vissza hozzámot.
Ezennel zárom 2018-at; az új év, új boldogság, az új boldogságos élet január 1-jén születik. Várom, hogy mit hoz a következő esztendő. Sok vidám Szomorút…
