Tavaly novemberben Bolyki György lett a Liszt Ferenc Kamarazenekar ügyvezető igazgatója, aki élménydúsabb koncertekkel szeretné elérni, hogy a nagy múltú együttes ismét a világ élvonalába tartozzon. Ebben partnere az együttes koncertmestere, Tfirst Péter, aki két éve vette át Rolla Jánostól a stafétabotot.
– Mindketten egyfajta megújulást tűztetek ki célul. Mennyire hasonlít egymásra az ügyvezetői, illetve a koncertmesteri értelemben vett megújulás?
Tfirst Péter: Nagyjából tíz évvel ezelőtt indult el a zenekar életében a tagok kicserélődésének folyamata, amely során folyamatosan jöttek a fiatalok, kipróbáltunk új embereket, így most a régi felállásból már csak három zenész játszik a zenekarban. Ráadásul azt is elmondhatjuk, hogy három generáció játszik egyszerre az együttesben, mert a legfiatalabb tag 26 éves, a legidősebb pedig édesapám személyében 72 esztendős, ami azért nagyon jó, mert ritka az a lehetőség egy fiatal zenész számára, hogy az idősebb tagok mellett testközelből ismerhesse meg azt a tudást, tapasztalatot, ami felhalmozódott egy fél évszázad alatt.
Bolyki György: Ebben a zenekarban elképesztő tehetség, tudás és tapasztalat van. Én azt tűztem ki célul, hogy dinamizáljuk a muzsikusokat, és a megújult előadásmód révén juttassuk vissza a zenekart ismét a világ legjobb produkciói közé. Örülök annak, hogy az elmúlt két hónapban kiderült, ez nem csak egy vágyálom: Tfirst Péterrel teljesen egymásra hangolódva tudunk dolgozni. Koncertmesterként úgy vette kézbe a zenekart, olyan energiákat hozott a felszínre, amelyek a közönség számára új élményt fognak jelenteni, és biztos vagyok benne, hogy tetszeni fognak. Teljes bizalmam van abban, hogy a 2019-es év végére markánsan kialakul az az élményvilág, amely a megújult Liszt Ferenc Kamarazenekart jellemezni fogja.
– De milyen legyen ez az élmény, mit vár el a közönség ma az előadótól?
BGy: Leginkább azzal tudom ezt szemléltetni, hogy mit csinálok, amikor színpadon vagyok: ott egy kicsit mindenkinek meg kell halni, vagyis ki kell hozni magából a maximumot. Aki nem adja ki magából az összes előadói energiáját – és most itt nem arról van szó, hogy el van-e játszva rendesen a darab, mert az az alap –, az nem is előadóművész. Nem jó, ha csak a művész jelenik meg a színpadon, a produkciót elő is kell adni. Néha még az „ő” betű el is hagyható: el kell tudni adni, vagyis a közönségnek továbbítanom kell. Ha én magam sem érzem jól magam abban, amit csinálok, akkor nem szabad színpadra állni. Én harmincöt éve kezdtem el a professzionális zenélést (értsd pénzért való koncertezést), de volt két évem, amikor nem álltam színpadra sem énekesként, sem csellistaként, mert nem éreztem magamban a szükséges tüzet. Ha az ember ilyenkor is felmegy a színpadra, fennáll a kiégés és megkeseredés veszélye.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar esetében a technikai tökéletesség alapkövetelmény, viszont minden egyes zenekari tagnak újra kell értelmeznie saját előadói attitűdjét,
hogy megmutasson magából mindent. Ezért óriási feladat van a koncertmester vállán, mivel a sok egyéni megjelenési formát tudni kell egy mederbe terelni, és el kell érni, hogy ezek az energiák ne oltsák ki egymást, de még ne is csak összeadódjanak, hanem megsokszorozódjanak. Többezer koncerttel a hátam mögött tudom, hogy ez megvalósítható. Az előadóművésznek jelentsen akkora élményt maga a zene, hogy abból a közönség emocionálisan annyit kapjon, hogy ne tudjon kívülálló maradni. Tfirst Péterben – akivel egyébként harminc éve ismerjük egymást, és akivel tizenöt évet közösen muzsikáltam az Erkel Ferenc Kamarazenekarban – ez a potenciál abszolút megvan.
– Amikor koncertmester lettél, akkor már közel 20 éve játszottál a zenekarban, így sok mindent megéltél az együttessel. Művészi-zenei koncepció tekintetében hogyan írható le ennek a majdnem két évtizednek a folyamata?
TP: Igen, egészen pontosan 2001 óta vagyok az együttes tagja. Nagyon sokáig Rolla János mellett ültem. A legelső élményem, amikor Mozart Adagio és fúgáját próbáltuk, valami robbanásszerű volt. Ismertem a zenekart, minden koncertjükön ott voltam, hallottam őket, de az, hogy az ember testközelből tapasztalja meg mindezt, valami fantasztikus érzés. Aztán Rolla János rám bízta a második hegedű szólamvezetését, amivel rengeteg tapasztalatot és rutint szereztem, de azért a váltás, az együttes vezetése nem egyik napról a másikra történt, mivel az elmúlt tíz évben a külföldi koncerteken már én vezettem a Liszt Ferenc Kamarazenekart, fokozatosan adta át nekem Rolla János ezt a pozíciót.
Minden egyes új ember, aki bekerül a zenekarba, hoz magával valamit, ami már önmagában változtat. A megújulás már azáltal megszületik, hogy egy másik személyiség jön, aki egy kicsit más iskolán nevelkedett, és ezt a vegyes iskolát, a különböző hagyományokat kell nekem összefésülnöm és kovácsolnom belőle az én elképzelésimnek megfelelően egy egységes, homogén hangzásképet.
– Mennyire demokratikus a rendszer?
TP: Túlságosan is [nevet]. Az a tapasztalatom, hogy vagyunk annyira kevesen, hogy egy bizonyos határig működhet a demokrácia, de végül is nekem kell összeszednem, magamban átszűrnöm a zenei vagy egyéb ötleteket, amelyek elhangoznak a próbákon, hogy egy egységes koncepciót lehessen belőlük építeni.
– A Bolyki György által kitűzött célok, amelyek a produkció energiájáról, frissességéről és élményszerűségéről szólnak, alapvetően a művészi-zenei koncepciót érintik, ami azonban már a koncertmester hatásköre. Hogyan dolgoztok közösen ezeken az új ötleteken?
BGy: Az én feladatom csak annyi, hogy elhitessem a zenekarral, hogy ez a vízió reális. Nekem egyetlen emberrel kell még ezen túlmenően is szorosan együtt dolgoznom: Tfirst Péterrel, akivel sok mindent egyeztetni kell ahhoz, hogy ez a jövőkép valóban fölépüljön. De én azzal a teljes nyugalommal végzem a munkámat, hogy ez a tudás tulajdonképpen benne van a zenekar koncertmesterében. Már tudok hivatkozni a január 3-i koncert sikerére: a második részben egy olyan produkciót láthattunk-hallhattunk, amire azt tudtam mondani, hogy igen, pontosan ez a vízió lebeg a szemem előtt. Csupán arról van szó – persze ez egy idézőjeles „csupán” –, hogy minden zenészből, aki a zenekarban ül, ki kell hozni a maximumot, hangszeresként és előadóként is. Nekem meggyőződésem, hogy nem a klasszikus zenei repertoárral van baj, ha a koncerttermekben fogy a közönség, hanem az előadásmóddal. Ez azt jelenti, hogy a 21. században a közönségnek több ingerre, nagyobb élménycsomagra van szüksége.
De ezt nem a semmiből kell előteremteni, mivel a művekben benne van, csak ki kell bányászni belőlük. Maguknak a műveknek az előadásmódja sokkal energikusabb, sokkal élménydúsabb kell, hogy legyen:
amire harminc évvel ezelőtt azt mondtuk, hogy „ez nagyon meg volt rajzolva, nagyon meg volt formálva”, az ma már nem elég, a végletekig el kell vinni. Tanárosan fogalmazva mindent el kell játszani, ami a kottában van, és mindezt azzal a belső megéléssel, hogy ez nekünk jó. Tulajdonképpen ennyi a feladat. Az unott arcú, közönséggel nem törődő, a közönség igényeire nem érzékeny művész nem fog tudni megélni a színpadon. A zenekarral ezt rögtön átbeszéltük, amikor idejöttem, és mindenki elfogadta ezt a koncepciót, Peti pedig óriási energiákkal dolgozik azon, hogy ez meg is valósuljon.
– Vannak olyan nyugati kamarazenekarok, ahol ez az élményszerűség a látványban is megnyilvánul. Például állva játszanak a hegedűsök, brácsások, de olyanra is akadt már példa, hogy a Holberg-szvit eljátszása során táncra perdültek a Norvég Kamarazenekar tagjai a Zeneakadémia színpadán. Ti is gondoltok ilyesfajta élményekre?
TP: Én ezen gondolkoztam nagyon sokszor, elsősorban barokk művek előadása kapcsán. Ha föláll a zenekar, valóban egy másfajta látványt nyújt a közönségnek, de én ettől egy kicsit mindig félek, mivel az állva játéknak van egy, éppen a látványból fakadó, sokkal nagyobb egyéni mozgása, ami egy picit a szólamhangzás és a zenekari hangzás rovására megy, éppen azért, mert mindenki egy kicsit kileng. Ülve van egy stabil helyzet, ami nem enged embereket hangzásilag kilógni a sorból. Próbálkozunk ezzel, de nem hiszem, hogy ez a legfontosabb szempont, hanem inkább az, amit Gyuri mondott: nagyon megrajzolni, kipoentírozni azt, ami a kottában van és egy sokkal erősebb hangzásélményt közvetíteni, mintsem ezt eltakarni látványelemekkel.
BGy: Én kifejezetten óvnám magunkat attól, hogy elmenjünk egy már-már crossoveres, kicsit gagyi világba, csak azért, mert az nagyobb tömegeket vonzana. Nincs bajom azzal, ha egy produkció ezt az utat választja, de a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak a világ egyik legjobb zenekaraként erre nincs szüksége. Elég, ha megújítjuk a produkciót miközben az együttes új arculatot kap, mely egyértelműen jelzi, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar megértette a 21. század közönségének elvárásait, és mostantól ennek tudatában áll színpadra, bárhol is játsszon a világban.
– Az Erkel Ferenc Kamarazenekarban csellóztál, az igazgatást pedig sikeresen gyakorlod a Kaposfest vezetőjeként, ezek a tapasztalatok mennyiben segítik a zenekarvezetéssel kapcsolatos munkádat?
BGy: Lassan 35 éve alakult meg az Erkel Ferenc Kamarazenekar és az első 15 évben a Liszt Ferenc Kamarazenekar összes koncertjén ott voltunk. Tulajdonképpen mindent tőlük tanultunk, ezért nekem becsületbeli ügy ez a feladat. Voltak már olyan projektek az életemben, amiket szerettem, voltak, amiket csak megcsináltam, ez viszont a szívemhez-lelkemhez tartozik. Ezzel a zenekarral nőttem föl, tehát amennyi energiát meg lehet mozgatni, azt ennek érdekében megmozgatom, és mindent megteszek, hogy elérjük a közösen kitűzött célt. Így nem is az van most a szemem előtt, hogy hogyan kell egy kamarazenekart igazgatni, ehelyett mindenkitől ugyanazt a maximumot várom el, amit magamtól is, hiszen csak egy vállalás méltó ehhez a zenekarhoz: visszakerülni a világ élvonalába.
– Korábban arról is volt szó, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar fúvósokkal, ütősökkel stb. kiegészülve kamaraszimfonikusokká válna, hogy gyakrabban előadjon szimfóniákat is (ahogyan teszitek ezt a január 24-i hangversenyen is).
TP: Én szeretnék ebbe az irányba menni, mivel vannak olyan művek ebből a repertoárból, amelyek nagyon közel állnak hozzám és azokat a műveket meg fogjuk próbálni műsorra tűzni, amelyeknek a zenei szövete lehetővé teszi, hogy karmester nélkül megszólaljanak, mert ez számomra elég nagy kihívás és szerintem ez a legmagasabb szintű kamarazene. Emellett azt is látom, hogy az utóbbi tíz évben a világ valamennyi jelentős kamarazenekara bővítette tagságát.
– Mesélnél a január 24-i koncert koncepciójáról is? A szólistátok Cosima Soulez-Larivière lesz, aki megnyerte a 2017-es Bartók Világversenyt.
TP: Van már vele kapcsolatban tapasztalatunk, mivel a zenekar játszott vele a versenyen az elődöntőben, ahol Mozart-versenyműveket kellett kísérnünk, de Cosima volt az, aki szinte egyöntetűen elnyerte a zenekar tetszését, mégpedig azért, mert talán ő volt a legkommunikatívabb a versenyzők közül. Ő lépett velem és illetve a zenekarral leginkább interakcióba. Igazi együttműködés volt, nem csak egyszerűen „lekísértük”, hanem valódi produkció jött létre, mert együtt tudtunk zenélni.
– Azon is gondolkodtok, hogy esetleg milyen eszközökkel lehetne megszólítani a 21. századi fiatalokat, az Y és a Z generáció tagjait?
BGy: Nem hiszek abban, hogy a koncertek közönsége az Y és Z generáció lenne, annak ellenére, hogy szerintem a világ legfiatalabb átlagéletkorú klasszikus zenei fesztiválját igazgatom Kaposváron. Ott annyi fiatal van, amennyit sehol a világon nem láttam még, de akkor sem hiszem azt, hogy ez a zene jellemzően a fiatalabb generációk zenéje lenne. Ebbe bele kell érni, és bár azt gondolom, fontos a fiatalok felé zenei érintéseket adni, törődni kell azzal, hogy elérjük a gyerekeket jó minőségű zenékkel, koncertekkel, de ezeknek nem a Zeneakadémián kell megtörténnie, hanem azokban a terekben, amelyek a gyerekek számára természetesek és könnyen élhetők. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha az lenne a célkitűzésünk, hogy a fiatalabb generációk megjelenjenek a koncertjeinken.
Attól sem félek, hogy a közönség el fog pártolni tőlünk, ha a művészek képesek lejönni az elefántcsonttoronyból, hogy a közönség igényeit kielégítsék. A fiatalok meg idővel bele fognak nőni abba, hogy már szívesen hallgatnak klasszikus zenét.
TP: Teljesen egyetértek, mivel az úgynevezett magasművészethez kell egyfajta érettség. Ha meg akarsz közelíteni egy olyan generációt, amelyik nem rendelkezik még kellő tapasztalattal, érzelmileg nincs azon a szinten, nem biztos, hogy befogadó lesz. Viszont az élményt azért kell megadni, hogy ha már meglesz a kellő érettség is hozzá, akkor legyen mit előbányászni az emlékezetéből. A megfelelő közegben és körülmények között el kell juttatni a fiatalokhoz ezt a műfajt, de azt szerintem sem kell várni, hogy megjelenjenek a közönség soraiban.
– Mennyire nehezedik az említett sikeres múlt súlyként a jövőről alkotott elképzelésre, illetve mennyiben inspiráció? Milyen követendő példák vannak, illetve mitől lesz a Liszt Ferenc Kamarazenekar Liszt Ferenc Kamarazenekar?
BGy: A múltból nem lehet megélni, az biztos. Az együttes elmúlt közel hatvan évét egyetlen mondattal szoktam elintézni: minden idők legsikeresebb magyar együttese. De nem vagyok hajlandó tovább ezen merengeni, mert a mai muzsikusoknak ez nem lehet önigazolási alap és a közönségnek sem elég. A Liszt Ferenc Kamarazenekar attól lesz az, ami, hogy Tfirst Péter koncertmester mivé teszi, és hogy a muzsikustársai hogyan valósítják meg mindazt, amit ő megmutat. Ez kizárólag ennyin múlik, azon a tizenhét emberen, aki az együttes tagja, azokon az energiákon, amiket Peti beletesz, és amiken keresztül a többieket is behívja egy közös alkotásba. Tudjuk, hogy mi az alap, amire építkezni szeretnénk és ezen elindulunk. Nem az elmúlt majdnem hatvan év számít, hanem az, hogy aki most ott ül a koncertmesteri széken, mit hoz ki az együttesből.
– Ha már a nehézségekről szólt az előző kérdés, az utolsó is erre irányul: a kulturális tao megszüntetése milyen akadályokat gördített a zenekar elé? Szükségessé vált-e valamilyen új stratégia kidolgozása a működés anyagi biztonsága érdekében?
BGy: A zenekar teljes finanszírozási hátterét újra kell gondolni. Amikor elvállaltam az igazgatói felkérést, nyílt lapokkal játszottam, és elmondtam, hogy szerintem a jelenlegi anyagi háttérrel nem szabad tovább működtetni a Liszt Ferenc Kamarazenekart, mert ez a világszerte jól csengő név leamortizálását jelentené. Évi 46 millió forintnyi állami támogatással, koncertenként átlagban 25 fős előadói apparátussal csak úgy tudott az együttes életben maradni, hogy minden felkérést elvállalt. Ennek következtében tavaly kb. hatvan koncertet adtunk, több, mint 45 különböző műsorral, miközben a zenekari tagok kénytelenek voltak össze-vissza haknizni, hogy elegendő pénzt tudjanak keresni. Így nem volt mód rendesen próbálni, ami egyet jelentett a produkció színvonalának folyamatos csökkenésével. A zenekar és a kulturális kormányzat közös szándéka, hogy az együttes visszatérhessen az egyszer már elfoglalt méltó helyére a nemzetközi zenei életben, és ehhez biztosítva legyenek a szükséges források. Ezzel együtt is, ha a döntéshozók úgy látják, jelenleg nincs lehetőség a Liszt Ferenc Kamarazenekar színvonalas működésének finanszírozására, szomorúan bár, de tudomásul vesszük, és február végén – mivel addig elegendő a pénzünk – befejezzük a munkát. De jelenleg nem ezzel kell foglalkoznunk, mivel ez nem rajtunk múlik, hanem a döntéshozókon. A mi feladatunk a január 24-i zeneakadémiai koncerten olyan örömet szerezni játékunkkal a közönségnek, hogy a tapsból egyértelmű legyen: sikerült elkezdeni az építkezést az általunk választott új alapokon.