Showműsorban a Szomorú… Énekli a mai magyar zenei szcéna egyik kísérletező, ámde mindig biztosramenő, folyton megmegújuló, asszonyokasszonya, anyákanyája, nőknője, zenei önpolihisztora: Palya Bea. Sokezer a kilométer mit megtett a csapat, hogy emez kover így színpadra kerülhessen, Shanghai a helyszín. Sajna hogy stúdiósabb verzió nem lelhető ebből, menő hisz a hangszerelés, a daldramaturgia.
Éneknőt lehet szeretni/nemszeretni, kedvelni/tőle borzadni, de vitathatatlan, hogy mi torkán kiárad – gyöngyöz. Mondhatnók, hogy nagyon jót tesz neki a dal, hogy jót tesz ő a dalnak, ámde vegyes az érzelem: fullprofesszionális előadás (torok, melódialitás, vizuál) kontrasztos a mondandóval, hatásvadász, amolyan giccs ez.
De mint minden giccs, van benne kis szeretnivaló. A giccssége mondjuk max. Nem érző az alázat dal iránt inkább a magamutogatás, amolyan jónagyszínpados verzióban. Nagy ívek, nagy szünetek, nagy masírok, enyhén sok kis manírok. Összhatás ugyan libabőrgyanús háromperc, de van oly háromperc mi többet ér ennél.
Inkább öleld a kedvest, dúdold a dalt halkan fülébe, s végén csókold meg. A nő úgyis lemegy a színpadról.
