1920. március 19-én született és 2003. április 30-án hunyt el Horváth Tivadar, aki nem csupán a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakán, de diplomázott a Zeneakadémia hegedű és zeneszerzés szakán, sőt a Pázmány Péter Tudományegyetemen filozófia- és művészettörténet-tanulmányokat is folytatott. Bár játszotta Pirandello IV. Henrikjének címszerepét és Lucifert is, a közönség jórészt a könnyű műfajból ismerte.
Színészi pályáját Szegeden kezdte 1941-ben, majd Pécs és Budapest következett. A fővárosban több színházban is játszott, köztük a rövid életű, a zenés színjátszás megújítását is célul tűző Petőfi Színházban – a legendás, színháznyitó Koldusoperában Leprás Mátyást alakította –, és főrendezői kitérőt tett a Fővárosi Operettszínházba, de pályája legnagyobb részében a Vidám Színpad tagja volt színészként és rendezőként. Legendás produkciókban közreműködött – az említetteken túl Egy szerelem három éjszakája, Mélyvíz –, és legendás darabokat – Irma, te édes!, Bál a Savoyban, Őrült nők ketrece – állított színpadra.
Hitt a könnyű műfaj jelentőségében:
Fontos, nélkülözhetetlen ágai ezek a szórakozásnak. Népszerűségük révén jó eszközei az ízlésformálásnak. A kabaré pedig egyenesen hatásos része a közgondolkodásnak… Vonzó terület azért az olyan művészek számára, akikben megvan a hajlam és a képesség, hogy itt fejtsék ki legjobb tudásukat. E gyönyörű, küzdelmes és nehéz könnyűműfajban.
Kisujjában volt a revü és a kabaré műfaja: ő volt a Jégrevü első főrendezője, dolgozott a Rádiókabaréban, és az első televíziós szilveszteri műsor rendezése – Várkonyi Zoltánnal együtt – az ő nevéhez kötődik. Számtalan sanzonfelvételét őrzik az archívumok, a Magyar Televízióban hozzá fűződik a Slágermúzeum című műsorsorozat. A Szabó családban Péteri urat évtizedekig alakította.
„Szuggesztív és magával ragadó, nézőjét-hallgatóját az első perctől az utolsóig fogva tartó dinamizmus jellemzi legjobb szerepeiben”, „utánozhatatlan eleganciájú, kulturáltan jó ízlésű jelenség” – jellemezték. Ő maga így nyilatkozott arról, a színészi vagy a rendezői pálya áll-e hozzá közelebb: „A színészé persze, hogyne imádnám hát a színészetet én, aki operaénekesnő fia, operaénekes unokája vagyok, s már gyermekkoromban dalszínházat rendeztem be szobám sarkában. De sikerélményt ad a rendezés is, amely egyben pedagógia, hiszen olyankor nem csupán mások szerepével, de kicsit mások életével is foglalkozom.”