Sallai Noémit eddig egyedülálló módon egyetlen magyarként választották be a Carnegie Hall Ensemble Connect programjába. Ez a két éves ösztöndíj lehetőséget biztosít arra, hogy a világ legtehetségesebb fiatal zenészei kiteljesedhessenek és fejlődhessenek, művészként és tanárként egyaránt. A jelenleg is New Yorkban élő klarinétművésszel egy budapesti kávézóban beszélgettünk a Tavaszi Fesztivál keretein belül adott kamarakoncertje előtt.
– Először is, mesélnél magáról az Ensemble Connect programról, pontosan mi is ez és hogyan lehet ide bekerülni?
– Online láttam ezt a meghirdetett lehetőséget, épp amikor végeztem a Juilliard Schoolban. Ez egy kiváló alkalom nekünk, fiatal zenészeknek, hogy művészként kiteljesedhessünk és lehetőséget ad arra is, hogy New York-i zeneiskolákban taníthassunk, illetve gyakoroljuk magát a tanítást. Kint létezik erre egy kifejezés, a „teaching artist”, és ezt ott nagyon komolyan is veszik. Emellett minden hónapban van egy kamarakoncertünk, ahol közösen muzsikálunk a programban részt vevő művészekkel. A mai napig alig hiszem el, hogy ott állok a Carnegie Hall színpadán és játszom a New York-i közönségnek. Nagyon sok a jelentkező, több rosta van, ezért is hihetetlen érzés első magyarként bekerülni ebbe a két éven át tartó programba. Az ember itt a legjobbaktól tanul, és betekintést nyerhet a legmagasabb szinteken folyó művészi munkába.
– A jelen, New York és a pezsgés után menjünk egy kicsit vissza a kezdetekhez: hogyan találkoztál először a hangszerrel, és miért pont a klarinét?
– A családomban nincsenek zenészek. Egerben nőttem fel, ott jártam általános iskolába, ahol választanunk kellett egy hangszert, a családommal pedig, mint oly sokan a furulya mellett döntöttünk. Annak ellenére, hogy édesanyám nem muzsikus, megérezte, meghallotta, hogy van tehetségem, és be is íratott egy zeneiskolába. Itt választottam végül a klarinétot, amiben nem volt semmi tudatosság, egyszerűen csak adta magát, hogy a továbbiakban is fafúvós hangszeren játsszam. Három évig tanultam itt, illetve Gyöngyösön Ondrék Dezsőné Kati néninél, akinek szintén sokat köszönhetek, majd a bekerültem Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola különleges tehetségek osztályába. Gyulai Endre tanár úr volt a mesterem, akitől rengeteget tanultam, ha jól tudom, még ma is tanít.
– Eddig nevezhetjük szokványosnak is. Tehetséges ifjú zenész, aki zeneiskolában, majd konziban fejleszti tovább tudását. De hogyan jött Amerika, ami már egy teljesen más utat jelentett?
– Ez a lehetőség teljesen véletlenül jött. Egy héttel a felvételi előtt megtudtam, hogy jön valami iskola Amerikából, aki itt, helyben keresi a tehetségeket. Azóta is ellátogatnak Magyarországra és a környező országokba, hogy felvételiztessenek és diákokat toborozzanak. Ez volt a Bard College. Végül is elmentem a vizsgára, majd kisvártatva jött az értesítés, hogy felvettek. Na, ez volt az a pont, amikor megváltozott az életem, hiszen el kellett döntenem, hogy maradok-e itthon, vagy pedig az ismeretlent választom. A családommal közösen végül is Amerika mellett döntöttünk és igent mondtam erre a lehetőségre.
– Mesélnél valamit az ott folyó képzésről? Miben más, mint a magyarországi zenei felsőoktatás?
– Ez egy érdekes kérdés. A Bard College-nak ugyanis van egy sajátos filozófiája, nevezetesen, hogy a zenész végzettség mellé a diákoknak kell szerezniük egy másik szakterületről származó diplomát is. Alapelvük, hogy egy zenész mindamellett, hogy jó muzsikus, értsen valami máshoz is, egészítse ki tudását, méghozzá legmagasabb szinteken, így történt, hogy germanisztikából is lediplomáztam a klarinét mellett.
Emellett számos alkalmunk volt arra, hogy szimfonikus zenekarban is kipróbáljuk magunkat, többször nemzetközi turnéra is indultunk az iskola zenekarával, eljutottunk Oroszországba és Kínába is, ami hatalmas élmény volt.
– A következő állomás pedig a Juilliard.
– Igen. A Bard College elvégzése után elhatároztam, hogy tovább szeretném fejleszteni a tudásomat, ezért felvételiztem a Yale Egyetemre és a Juilliardra is. A nagy dilemma akkor jött el, amikor mindkét helyre felvettek. Végül is az utóbbit választottam, hiszen a zenei képzésben ez az etalon. Az itt eltöltött két év elsősorban a sok gyakorlásról és a technikai tudás fejlesztéséről szólt. Ha belesnél akár csak egy órára is a Juilliard működésébe, akkor azt látnád, hogy mindenki rohan, mindenki épp késik valamiről, és ezer dolgot csinál, borzasztóan energikus, izzó világ ez. Ugyanakkor igyekeztem mindenre időt szakítani, ami hasznos és új lehet számomra. Szinten minden előadást megnéztem a Metropolitanben, igyekeztem elmenni a New York-i Filharmonikusok legtöbb koncertjére és úgy egyáltalán magamba szívni ezt a pezsgést, ami a város kulturális életét jellemzi.
– Most, hogy a Juilliardon is végeztél, jelenleg pedig részese vagy a Carnegie Hall Ensemble Connect programjának, gondolom, kezd körvonalazódni, hogy merre tovább, mivel szeretnél valójában foglalkozni.
– Igazából nem tudom, és nem is akarom konkrétabban megfogalmazni: engem a nagybetűs zene érdekel, annak minden vetülete és formája. Természetesen nagyon szeretnék szimfonikus zenekarban játszani: amellett, hogy folyamatos zenélést, egyfajta biztonságot is jelent. Ugyanakkor imádom a kamarazenélést is.
Épp emiatt vagyok most itt, Budapesten. Richard Strauss Duett-Concertinóját játsszuk a Zeneakadémián a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül. A tanítás pedig a harmadik jelentős állomás az életemben. Imádom és hihetetlenül jó érzés, ha egy kis tehetség a kezeid alatt formálódik és fejlődik. Mindhárom egyformán érdekel, és azt hiszem, hogy a jövőben sem szeretnék egyikről vagy másikról lemondani.
– Amerika vagy Magyarország?
– Ez sem eldöntött még egyértelműen. Az Egyesült Államok és New York adott, hiszen utóbbi éveimet ott töltöttem. De itthon is nagyon szeretek lenni, és amikor csak tehetem vagy hívnak, jövök. Arról nem is beszélve, hogy gyakrabban szeretném a szüleimet is látni, hisz a nagy távolság miatt erre sajnos egyre kevesebb lehetőség adódik. Pedig az, hogy mindez létrejött, elsősorban nekik köszönhetem.
