Az irodalom mostohagyereke? – A kortárs magyar novella esélyei a közösségi médiában

Reményi József Tamás - forrás: Müpa Budapest

A könyvpiac a regényt, a közösségi média pedig a verset részesíti előnyben – milyen esélyei lehetnek így a kortárs magyar novellának? Van-e surranópálya a kispróza számára, és feltétlenül oda kell-e kényszerülnie? Széteső nagytörténetekről, a lájkok természetéről és az irodalomtanításról mint játékról beszélgettünk Reményi József Tamással, a Literárium Junior májusi programjának – Az irodalom mostohagyereke: a kortárs magyar novella – vendégével.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

– Kezdjük a jellemzéssel! Mostohagyerek…?

– Tegyünk egy próbát, még csak ne is napjainkra figyelve. Nagy költők verscímeit számolatlanul sorolni tudjuk, és ha jelentős regénycímeket hallunk, a Rokonoktól az Iskola a határonig, már vágjuk is rá a szerzők nevét. De ha azt mondom: A kulcs, tudjuk-e azonnal, hogy az Kosztolányi novellája, vagy hogy a Lány az uszodából Mándyé? Örkény egyperceseit emlegetjük, de számon tartjuk-e, hogy közülük például a Dal miért és hogyan remekmű? Lázár Ervin meséit kívülről fújjuk, de hányan ismerjük mint a legjobb magyar novellisták egyikét, A bolond kútásó vagy A kovács szerzőjét? Hajnóczy Péter, igen, A halál kilovagolt Perzsiából írója, de hogy legragyogóbb műve a Temetés című novella… Tar Sándor, igen, de zakatol-e bennünk a Lassú teher?

– Bár a könyvpiaci szemlélet kétségkívül regényközpontú, áttekintve az elmúlt években megjelent köteteket, mégsem mondhatjuk, hogy a novella ne volna jelen a kortárs könyvkiadásban. Hogyan látod a novelláskötetek esélyeit napjainkban?

– A „könyvpiaci szemlélet” nem az ördögtől való, igencsak tükrözi (nem csak nálunk, a világban is) az olvasók örök vágyát a hosszú történetekre, amelyekben otthonosan el lehet fészkelődni. Ugyanakkor az utóbbi években-évtizedekben az úgynevezett nagyprózában réges-régi hagyományok mentén éppen a novellaciklusokra, rövidtörténet-füzérekre épülő kompozíciók éledtek újra, a huszadik század traumái nyomán darabjaikra hullott nagy mesék helyébe egyre inkább az irodalmi „mozaik” lépett. Ennek a jelenségnek gyorsan klasszikussá vált példája Bodor Ádám Sinistra körzete, amely az író novellaművészetének mintegy esszenciája. Sokan csak ennek olvastán, utólag fordultak megkülönböztetett érdeklődéssel a már rég létező, csodálatos Bodor-novellisztika felé.

Mintha a novella, ritka kivétellel, csak efféle „kötésben” kaphatna figyelmet, rangot: amikor népszerű költő kisprózát ír, amikor egy novella drámaformát ölt – és így tovább.

– A huszadik század elejének nagy novellistái még a korabeli sajtóba írták rövidebb prózai munkáikat, azok elsődlegesen mindig eképpen kerültek az olvasók elé, és csak később kötetben. Akkoriban minden nagyobb napilap szinte valamennyi számában közölt novellát. Manapság a novellák mintha egyre inkább az irodalmi folyóiratok színvonalas, ám mindenképpen szűkebb olvasottságú körébe szorulnának. Hogyan találhat így olvasóira ez a műfaj?

– Döbbenetes, mennyire beszűkült, elszegényedett a magyar sajtó. Az elektronikus újságírásban ugyanakkor a már percekben mért hírverseny még irodalmi miniatűröknek sem kedvez. Márpedig a novellának, ha maradandó értékűnek bizonyul is, napi élettérre volna szüksége. A puszta könyv-lét elnehezíti. Olyan ez, mintha egy színház nem estéről estére játszana, hanem csak díszelőadásokat tartana. Áttörést az e-book sem hozott, minden nagy várakozás ellenére. A népszerűsítés esélyét a rádiók, tévék, kulturális portálok szolgáltató funkcióinak (anyagi, szakmai, szellemi) megerősítésében látnám – bár láthatnám.

– A fenti tendencia már csak azért is veszélyezteti különösen a novella műfaját, mert a líra mintha jobban tudna alkalmazkodni a közösségi média felületeihez. Egy-egy vers gyors és nagy nyilvánosságot kaphat Instagram- vagy Facebook-posztként – egy novella terjedelme ezt nem teszi lehetővé. Hogy látod, valóban több lírát olvas ez a generáció, mint prózát?

– Csalóka a kép, amikor egy-egy vers gyors karriert fut be a neten. Elsősorban nem a széles körű (vers)olvasás bizonyítéka ez, hanem a közös élményhez tartozás, a tájékozottság mámoráé. Persze nagy örömet éreztem, amikor Takács Zsuzsa egyik versét legutóbb több ezren olvasták-lájkolták.

A versfogyasztás minden korban jóval kisebb mértékű volt a prózáénál, ez most sincs másképp,

és ezen a ponton kell hangsúlyoznom, hogy egy novella szépségét a versértő ember érzi-érti igazán…

– Mit gondolsz, hogyan lehet a fiatal olvasókhoz, sőt már a gyerekekhez közel hozni a kortárs magyar novella műfaját, és hogyan segíti ezt a május 8-i program a Müpában?

– A kérdésben ott a válasz kulcsa: az úgynevezett örök témák, élethelyzetek, hangulatok leginkább a kortárs szerzők írásaiban kínálják azt a roppant izgalmas talányt, hogy vajon az, ami annyira testközeli, hétköznapi, ismerős, miért és miként szólal meg valami más nyelven, nyelveken. És minél fiatalabb egy olvasó, erre a talányra annál fogékonyabb.

Ezért is vagyok régóta híve annak, hogy az iskolában sokkal intenzívebben tanítsák a mai irodalmat.

Ehhez a játékhoz rendkívül színes, mozgalmas világgal szolgál napjaink novellairodalma. Csupán ha a diákkorban játszódó novellák közt válogatunk is: Háy János, Podmaniczky Szilárd, Szvoren Edina, Bencsik Orsolya, Solymosi Bálint, a néhány éve elhunyt
Békés Pál kisprózái mind fölajzó olvasmányok. A sort még hosszan folytathatnám, itt most csak annyit: május 8-án, ígérhetem, nem lesz hiány meglepetésekben.