Farkas Gábor legújabb, júniusban, a Hungaroton gondozásában megjelenő albumán Chopin műviből válogatott. A zongoraművész június 5-én tartja lemezbemutató estjét a Pesti Vigadóban, ahol a felvétel anyaga mellett az f-moll fantázia is megszólal, mintegy alátámasztva, megvilágítva a balladák drámaiságát. A művész exkluzív interjút adott lapunknak.
– Miért Chopin műveit választotta legújabb lemezének anyagául?
– Liszt, Schumann és Chopin a romantika legkiválóbbjai, pályatársak, barátok, egymást inspiráló művészek voltak, akik egyben művészi értelemben a legközelebb állnak hozzám. Első szólóalbumon Liszt-darabok szerepeltek, sok más után pedig Schumann következett. Azt hiszem egyértelmű volt, hogy most milyen zenei anyaghoz kell nyúlnom. Büszke vagyok rá, hogy a Hungarotonban ismét partnerre leltem a 4 ballada és a 4 impromptu felvételéhez.
Adam Mickiewicz 1822-ban publikálta balladákat és románcokat tartalmazó kötetét, a Chopin-balladák páratlan ihletforrását; ezekben a zeneszerző, mint a külföldre szakadt „legkisebb fiú” mindent megtalált, ami képzelőerejét felgyújtotta: a szülőföld nosztalgiáját, megannyi újra elmesélhető, hangokba foglalható múltbéli történetet, eseményt, szenvedélyt, életérzést.
– Hogyan válogatott az életműből?
– Bár Chopin gazdag zongorarepertoárját tanuló éveim szinte legelejétől kezdve játszom, úgy gondolom, hogy mára életkorom, tapasztalatom és hangszeres tudásom elérkezett arra a pontra, hogy az életmű legérettebb, legkomplexebb és egyben talán technikailag is legnehezebb darabjait lemezen örökíthessem meg.
Chopin szabad improvizációi (rögtönzések: „in promptu”) ahogy azt Schubertnél is láthattuk, látszólag műfaj nélküli „zongoradarabokként” álltak össze, mint önálló, a noktürnöknél hosszabb, de a balladáknál, scherzóknál rövidebb előadási darabok. Három impromptu-t adott ki 1837 és 1842 között, a negyedik, a legkorábban keletkezett darab Fantaisie-Impromptu címen posztumusz jelent meg.
– Ahogy őn is utalt rá, alig akad olyan zongoraművész, aki ne tűzné műsorára Chopin műveit, s a különböző felvételekben is bővelkedik a piac. Hogyan ragadható meg a chopini életmű mélysége?
– Kétségtelen, hogy Chopint szinte „mindenki” játszik, hiszen zongoraműveit fülbemászó dallamok, táncos, szentimentális zenei világ jellemzi, ami kedvelhető mind a muzsikus mind a hallgató számára. Úgy vélem azonban, hogy a legegyszerűbbnek tűnő darabot is igazán csak akkor lehet jó eséllyel hitelesen előadni, ha kellő szellemi és lelki tartalom, érettség és az ezt megvalósító technika van mögötte. Sokan játszanak Chopint sokféleképpen. Saját magamon tapasztalom a különbséget, hiszen teljesen máshogy éreztem, és máshogy gondolkodtam egy darabról 18 évesen, mint most, húsz évvel később. A kihívás minden szerzőnél ugyanaz, hogyan tudom átadni a gondolataimat az adott műről úgy, hogy közben a szerző szándékai mindig előtérben maradjanak.
– Miként oszlanak meg tokiói és budapesti feladatai?
– Tokió és Budapest két nagyszerű város, két teljesen különböző kultúra, más szabályokkal, más követelményekkel és értékrenddel. Rettenetesen izgalmas számomra, hogy mindkét helyen méltóképpen helyt álljak. Tokióban arra törekszem, hogy minden tudást, amire szert tettem itthon méltó módon tudjam átadni egyfajta nagykövetként, miközben igyekszem ötvözni, gyarapítani ezt a szellemi bázist az újjal, a mással.
– Milyen irányba képzeli el a jövőjét?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a kinti egyetemen nagyon megbecsülnek és tisztelnek, ezt az is mutatja, hogy rengeteg kitűnő növendékem van. Ugyanakkor fantasztikus koncertezési lehetőségeket is kapok egész Japán területén, más ázsiai országokban és Európában is, amivel szintén élni akarok, és fontos is, hogy kihasználjam ezeket a lehetőségeket. Mindkét dolog: a tanítás és az aktív koncertezés is temérdek időt, energiát és koncentrálást igényel. És persze ott a család, a két gyermekem és a feleségem, akik szintén nem szorulhatnak háttérbe. Mindezt nem panasznak szánom, boldog vagyok, hogy ez az életem. Majd, ha öreg leszek, elüldögélhetek egy tó partján csendesen szemlélődve.
– A tanítást illetően milyen tapasztalatai vannak a Japánban eltöltött idő alapján?
– Nagyon üdítő egy tanár számára, amikor a diák tisztelettudó, szorgalmas, széles látókörű, maximális a fókusza, igyekszik mindent megtanulni a mesterétől, és hallatlanul precíz. Többnyire ez jellemző a diákjaimra, amit nagyon inspirálónak találok. A kultúrájukból fakadóan az egyetlen nehézség számukra az érzelmeik megélése és megjelenítése történetesen abban a zenedarabban, amit az órára hoznak. A zene érzelmek nélkül csak üres ritmikus ujjgyakorlat. Magyar temperamentumommal igyekszem elérni, hogy japán diákjaim felbátorodjanak és kinyíljanak. Ebben az értelemben, a jó tanár egy kicsit jó pszichológus is kell, hogy legyen.
– Beszéltünk már a korábbi lemezekről, amiből számomra a sokszínűség rajzolódik ki. Mennyire kívánja megtartani a széles spektrumot, kell-e, érdemes-e specializálódnia egy zongoraművésznek?
– A koncertek és felvételek műsorának változatosságáról szólva meggyőződésem, hogy a művész csinálja azt, amiben hisz, amit jónak lát, ha eközben hiteles, szenvedélyes és professzionális. Nagyon nehéz megmondani, mi a sikerhez vezető legjobb út. Van, aki egyetlen versenyművel járja be a világot, ünnepelt sztárként, bár egészen őszintén én történetesen egy idő után rettenetesen elunnám, ha újra és újra ugyanazt kellene játszanom. A mindenkori műsort érdeklődésemnek és szakmai ízlésemnek megfelelően választom ki, és igyekszem a lehető legjobban előadni. Személyesen van igényem a változatosságra, a felfedező utakra az óriási zeneirodalomban, hogy megtaláljam a kincseit és megfejtsem a titkait.
– A Chopin-felvételt június 5-én mutatja be a Pesti Vigadóban. Vannak további lemeztervei?
Rengeteg ötletem van, de azt hiszem, még egy kicsit korai, hogy erről beszéljek.
