Milyen a pop-art, ha milánói?

Mimmo Rotella: Kleopátra Liz, 1963 - fotó: Bruno Bani

A tavalyi római Andy Warhol-kiállítás után idén ismét tárlatot rendeztek Olaszországban a pop-art témakörében. A milánói Palazzo Lombardia épületében látható MILANO POP. Pop Art e dintorni nella Milano degli anni ’60/’70 című kiállítás az 1960-as és 1970-es évek olasz művészetébe enged betekintést.

A mintegy 50 művet felvonultató tárlat főszereplői a pop-art irányzathoz kötődő milánói művészek, akik mellett olyan jól ismert római alkotók is helyet kaptak, mint Mario Schifano, Mimmo Rotella vagy Giosetta Fioroni.

A pop-art amerikai hatásra az 1964-es velencei biennále után terjedt el Olaszországban, és egyik központjává Róma vált.

Ugyanebben az évben nyílt meg Milánóban a német Neue Sachlichkeit irányzat munkáit bemutató Galleria del Levante is, amely szinten nagy hatást gyakorolt a helyiekre. A kiállítás célja egyfelől rávilágítani a műveken érezhető amerikai hatásra, másfelől egyediségükre is, amelynek okai geopolitikai és kulturális sajátosságokban keresendők.

Ide kapcsolódik:
A magyar festő, akit Andy Warhol beszélt rá a szitázásra

Amerikai befolyásnak tudható be az alkalmazott formanyelv (nyers színek, tömegkultúra vizualitása) és eszköztár (kisajátítás, felnagyítás). Ezt példázza Mimmo Rotella hasított filmplakátja, amelyen Elizabeth Taylor látható Kleopátra szerepében, vagy Gianni Bertini kivágott űrhajósai és Sergio Sarri piros sportkocsija képregényszerű festményén.

Lucio Del Pezzo: Konzol pirosban, 1964 – fotó: Bruno Bani

Ugyanakkor a kurátor, Elena Pontiggia szerint a művészek többsége nem vállalt közösséget a pop-art amerikai változatával, és inkább az angol pop-art és a francia figuration narrative kísérleteihez kötődtek. A külföldi impulzusok mellett helyi hagyományokból is táplálkoztak az alkotók: az olasz neoklasszicizmus mellett Emilio Tadini festménye és Lucio Del Pezzo installációja például De Chirico metafizikus festészetéből merítenek. Umberto Mariani bőrcsizmás párnafejű hibrid lénye és Enrico Baj antropomorf kollázsa pedig a szürrealizmus és a dadaizmus emlékét idézi fel.

Enrico Baj: Catherine Desjardins, más néven Madame de Villedieu, 1974 – fotó: Bruno Bani

A tárlatot egy dokumentumfilm zárja, amelyben a kiállító művészekkel és a kurátorral készült interjúk is meghallgathatóak. A filmben többek között az is kiderül, hogy a kurátor miért arisztokratikus pop-artként határozza meg a látszólag banális, de valójában sokrétű és sokszor ironikus munkákat.

* A kiállítás 2019. május 29-ig látogatható.