A múlt héten egy kisebb londoni árverezőház aukcióján a becsérték alsó határának több mint tizennégy és félszeresére licitálták fel a tételért versengők egy finom kis ceruzarajz árát; de a felső becsérték-határt is több mint tízszeresen lépte át a végül érte kifizetett összeg. Ennek a friss esetnek a kapcsán az alábbiakban bemutatok néhány valóban kiemelkedő arányú licitemelkedést a műkereskedelem közelmúltjának történetéből.
A Chiswick Auctions londoni árverésén vitte kalapács alá John Constable (1776–1837), az egyik legnagyobb angol festőművész ceruzarajzát: a folyóparti fákat és a háttérben egy dombon álló kastélyt megörökítő kisméretű (alig egy írógéplapnyi) tájkép értékét a ház előzetesen 6000–8000 fontra becsülte, ám a tétel megszerzéséért harcba indulók végül – a győztes leütésre kifizetendő jutalékokkal együtt – 87.500 fontig emelték a mű értékét. (Constable aukciós rekordja egyébként 22.441.250 font; ezt az összeget 2012 júliusában fizették ki az 1824-ben festett The Lock (A zsilip) című képéért a Christie’s londoni árverésén; 2013-ban pedig a National Museum Wales, a National Galleries of Scotland, a Colchester and Ipswich Museums, a Salisbury and South Wiltshire Museum, az Art Fund, a The Manton Foundation és a Tate Members anyagi támogatásával a Tate Museumnak sikerült 23,1 millió fontért megszereznie Lord Ashton of Hyde örököseitől a Salisbury Cathedral from the Meadows (A Salisbury katedrális a mezők felől) című 1831-es festményét, hogy az ne kerüljön külföldre Nagy-Britanniából.) És bár egy ilyen arányú licitemelkedés már van akkora, hogy arra felkapja a fejét a műkereskedelem történéseire figyelő szaksajtó, azért ez a pár perc alatti „alig” tíz-tizennégyszeres értékemelkedés még így is messze elmarad a legkirívóbb esetek mögött.
Mert például az a kínai váza, amelyiket 2011 márciusában a Sotheby’s New York-i árverésén potom 800–1200 dolláros becsértékkel kínáltak, a lelkes és kitartó licitálóknak köszönhetően végül csak nem kevesebb, mint 18.002.500 dollárért került új tulajdonoshoz, vagyis itt a tárgy értéke az előzetesen becsülthöz képest pillanatok alatt – kicsit kerekítve – 22.500–15.000-szeres magasságba emelkedett. Magyarázatként persze nem árt tudni, hogy a katalógusban „talán köztársaság kori”, tehát a 20. század elejére datált porcelánról az érte küzdők alighanem inkább annak a véleménynek hittek, amelyik szerint a tárgy igazából a Csing dinasztia idejéből, vagyis a 18. századból származik. Nem véletlenül mondogatják az ilyen esetek kapcsán a szakemberek, hogy a becsérték és a leütési ár közötti ekkora különbségek esetében általában valaki – fogalmazzunk itt most nagyon finoman, a szakma közkeletű véleménye ennél durvábban szól – nagyot téved: vagy az, aki nem ismerte fel, hogy valójában milyen tárgyat kínál a valóságos értékénél jóval alacsonyabb áron, vagy az(ok), aki(k) valamiért – akár tévesen – a valóságosnál sokkal többet megérőnek hiszik azt a bizonyos tételt, és ezért hajlandók egymással vetélkedve érte „az egekbe” is emelni az árát.
Ugyanez történt alighanem azzal a másik kínai vázával is, amelyet a genfi Genéve-Encheres aukciósház vitt kalapács alá 2017 szeptemberében: ők a szintén a 20. század elejére datált porcelánt 500–800 svájci frankra becsülték, azok viszont, akik egészen az 5 millió frankos leütésig, azaz kereken az alsó becsérték tízezerszeresére tornászták fel az árát (ami a nyertesnek a jutalékokkal együtt végül 6,08 millió svájci frank kifizetését jelentette), azok alighanem azt gondolták, hogy a 60 centiméter magas darab igazából a Csien-lung-korban, vagyis valamikor 1711 és 1799 között készülhetett.
Ugyanígy a téves attribúció, azaz eredetmeghatározás okozta 2007 októberében az angliai Gloucesterben a Moore, Allen and Innocent aukciósház licitjének „elszállását”: a katalógusban „Rembrandt követője” szerzőséggel szerepeltetett portré becsült ára 1000–1500 font volt, ám az alsó becsértéken kikiáltott tétel leütési ára végül 2,5 millió font lett. Ám mivel 2008 nyarán a szakértők a „követő” helyett Rembrandt saját kezű munkájának ismerték el a festményt – az 1628-ban készült munka ma Nevető önarckép címen ismert –, így a 2500–1666-szoros áremelkedés is igencsak megérte a nyertes jószemű licitálónak, hiszen az alkotás értéke eredeti Rembrandtként most olyan 15–20 millió font lehet.
Az a 33 centiméteres aranyozott bronz Buddha-szobor pedig, amelyiket 2014 januárjában a németországi Kemptenben, a Kühling aukciósházban 100 eurós kikiáltási áron indítottak, a leütési ára pedig 230.000 euró lett, így tehát pontosan 2300-szoros licitemelkedést produkálva került fel ennek a listának az igencsak előkelő helyére.
Majdnem ugyanennyit emelkedett (legalábbis az alsó becsértékhez képest) 2008 januárjában a somerseti Crewkerne-ben működő Lawrences aukciósházban annak a 19. századi, francia metszett kristály boroskancsóként kínált tételnek is az értéke a licitek során, amelynek az árát a 100–200 fontos előzetesen várt bevétel helyett 220.000 fontig emelték a reménybeli vásárlók; a győztes azonban itt sem járt rosszul, hiszen utólag kiderült, hogy a tárgy valójában a 10–11. században, Egyiptomban készült, és mint ilyen, az iszlám művészet egyik legértékesebb kincse, amilyenből ebből a korból mindössze öt hasonló ismert a világon, és a valódi értéke akár 5 millió font is lehet.
A végére pedig legyen két olyan magyar vonatkozású tétel is, amelyek esetében viszont már nem annyira a téves eredetmeghatározás, hanem valóban a tárgy megszerzéséért folytatott szenvedélyes küzdelem okozta a gyors – és talán részben váratlan – érték-emelkedést: 2018-ban a Christie’snek azon a londoni árverésén, amelyen az Annabel’s nightclub berendezését és dekorációit vitték kalapács alá, Andreas Farkasnak (azaz Farkas Endre építész- és plakáttervezőnek, akinek György nevű öccsével volt közös építészirodája Németországban, Magyarországon – Budapesten több ház is épült a terveik alapján –, Londonban, majd végül az Egyesült Államokban) egy 1930 körül készült Modiano szivarkahüvely reklámplakát-litográfiáját 1000–1500 fontos becsérték után 193.750 fontért adták el, ami (az alacsonyabb összeghez képest) 193,75-szörös ár-növekedést jelent.
2017 májusában pedig Budapesten, a Nagyházi Galéria aukcióján szerepelt az a „XVII. század végi ismeretlen olasz festő (Federico Barocci követője)” szerző-megjelöléssel indított Áhítat című festmény, amely 80.000 forintos kikiáltási árról indult, és onnan 15.000.000 forintos leütésig jutva ért el 187,5-szeres értéknövekedést – ne feledjük: mindössze a licitek néhány percig tartó ideje alatt.