A Giselle a klasszikus balettrepertoár egyik legnépszerűbb és legnehezebb darabja. Ősbemutatója 1841. június 28-án volt Párizsban, a címszerepet a premieren és utána a francia fővárosban még nyolc évig csak Carlotta Grisi táncolta. Az Adolphe Adam zenéjére készült romantikus mű lenyűgözte a nézőket.
A balett történetéhez Jules-Henri Vernoy de Saint-Georges és Théophile Gautier több irodalmi műből is inspirálódott: Heinrich Heine Németország című prózagyűjteményéből kölcsönözték a villik legendáját, Victor Hugo Keleti énekek című verséből vették a táncolni szerető lány alakját (a versben egyébként egy 15 éves spanyol lányról van szó). Gautier eredetileg egy üres báltermet képzelt el, amely kristályoktól csillog a gyertyafényben. Távirati stílusban a következő volt az első vázlata. A villik megátkozzák a terem padlóját: akik rálépnek, képtelenek lesznek szabadulni a tánctól. Giselle szeretné szerelmesét visszatartani attól, hogy más lányokat is felkérjen. A villik királynője megérkezik, ráteszi hideg kezét Giselle szívére, a lány halva esik össze. Ugye, nem véletlen, hogy nem volt elégedett az első verzióval…
A balett történetét itt ismerheti meg.
A történet azonban nem hagyta nyugodni, ezért segítséget kért a balettlibrettókban jártas Vernoy de St. Georges-tól, aki három nap alatt megírta a ma ismert Giselle-t. Ő illesztette az első felvonás karaktertáncokkal teli realisztikus falusi miliőjét a „fehér balett”, a villik misztikus meséje elé, így különleges dramaturgiai feszültség van a két rész között. A kész anyagot elküldték Léon Pillet-nek, a párizsi opera igazgatójának, aki épp Carlotta Grisi számára keresett balettet. Az igazgatónak és a balerinának is tetszett a librettó.
Adolphe Adam, aki zeneszerzés mellett kritikusként is nevet szerzett, két hónap alatt komponálta a Giselle zenéjét. Az eredeti muzsikához képest később néhány módosítás történt, az első mindjárt a főpróbán, az egyik balerina kérésére. Ezt pedig nem lehetett megtagadni, hiszen a hölgy egy tehetős patrónus kedvese volt. Adam azonban akkor épp nem volt elérhető, így a paraszt pas de deux-höz Friedrich Burgmüller egy darabját kölcsönözték. Később, a szentpétervári bemutatóhoz Cesare Pugni komponált néhány zenei betétet, de Riccardo Drigót is felkérték a péterváriak egy alkalommal, Emma Bessone debütálásakor, amit csak Vaganova 1932-es verziójához helyeztek vissza.
Az első koreográfiát Jean Coralli és Jules Perrot készítették, bár Perrot a korabeli színlapokon, plakátokon nem szerepelt. A táncosból lett balettmester még Itáliában fedezte fel Grisi tehetségét, és a színpad mellett a magánéletben is partnerek lettek. Párizsban nyílt titoknak számított, hogy Giselle táncait mind ő koreografálta. A mára klasszicizálódott formát Marius Petipának köszönhetjük, aki a Cári Balett társulatának tanított be a darabot. Nem lehetett ez a választás véletlen, hiszen a párizsi bemutatón Albrecht szerepét testvére, Lucien Petipa táncolta. Jean Coralli volt Hilarion, Adèle Dumilâtre pedig Myrtha szerepében lépett közönség elé.
Többször el kellett halasztani a premiert, amit óriási érdeklődés övezett. A lapok cikkeztek arról, hogy Grisi megsérült, a karmesternél daganatot találtak, mintha a villik, azaz a lidércek vagy boszorkányok nem nézték volna jó szemmel, hogy színre viszik őket. A jelmezeket Paul Lormier, a díszletet Pierre Luc Charles Ciceri tervezte. A színházat technikailag kihívás elé állította a darab, különösen a meséhez, a misztikumhoz elengedhetetlen csodák létrehozásához szükséges csapdák, süllyedők és a világítás jelentettek nagy feladatot a korabeli színpadmestereknek. A táncosoknak is be kellett lépni az ismeretlen világába: ez volt az első olyan egész estés balett, amelyet – szó szerint – a spiccen kellett tölteni.
A balett a kritikusokat és a nézőket is lenyűgözte. Az operaház bevétele a korábbi évekhez képest megduplázódott. A jegyek, a kották és a különböző ajándéktárgyak jól fogytak, élelmes vállalkozók lovagolták meg a népszerűséget, volt, aki keszkenőd, volt, aki selyemvirágott dobott a piacra az előadás ihletésére. Carlotta Grisit Marie Taglionival, a korszak sztárbalerinájával együtt kezdték emlegetni tehetségét, de ázsiója mellett gázsija megnőtt.
A párizsi siker világsikert is jelentett: London, Szentpétervár, Milánó nagy színházaiban is bemutatták a következő két évben, a 1846-ban pedig az Egyesült Államokat is meghódította a történet. Budapesten, az Operaházban 1847-ben a párizsi verziót táncolták, 1958 óta Leonyid Lavrovszkij koreográfiájával láthatja a közönség. A Novoszibirszki Állami Akadémiai Opera és Balettszínház előadását, amely a Budapesti Nyári Fesztiválon látható, az eredeti koreográfia alapján Nyikita Dolgusin készítette.
