Ha azt vizsgáljuk, milyen hatással volt a bebop, a blues és a gospel a jazzénekesekre, hajlamosak lehetünk megfeledkezni azokról az énekesekről, akiket a cool irányzattal szoktak azonosítani. Valójában nehéz beazonosítani a kifejezetten cool énekstílust.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
Talán a Kenton-zenekarral feltűnt énekesnőt, June Christyt nevezték először a szakírók vagy a kritikusok a cool stílus megtestesítőjének, noha ez az ő esetében sem jelzett érzelemmentességet, csak egy bizonyos mértékű szofisztikált visszafogottságot, aminek tudatosságáról korántsem lehetünk meggyőződve, inkább az énekesnő lényéből fakadt.
Az 1944-ben még ismeretlen, 20 éves Christyt – aki eredetileg Shirley Luster névre hallgatott – a Kenton-zenekartól megváló Anita O’Day ajánlotta a zenekarvezető figyelmébe, mert hozzá hasonló, kissé fátyolos hanggal rendelkezett, és a szvingszámokat is az ő modorában tudta énekelni, amit igazoltak is az énekesnőnek a zenekarral aratott hatalmas lemezsikerei. Kenton azonban a közönség „beetetésére” alkalmazta a népszerű szvingszámokat, hogy keresletet teremtsen jóval merészebb zenei kirándulásaihoz.
És ebben June Christynek is komoly szerep jutott. 1947-ben, amikor Kenton már leplezetlenül ráállt az általa evangéliumként hirdetett progresszív irányzatra, Christyvel felvette a Willow Weep for Me című slágert valóban modern és kommersznek végképp nem nevezhető hangszerelésben, amelyen az énekesnő fátyolos, visszafogott, de kifejező hangja nagyszerűen ellenpontozza a zenekar drámai harsányságát.
June Christy legsikeresebb jazzalbumait vagy Kentonnal, vagy Kenton kedvenc hangszerelőjével, a Pete Rugolo által összehozott, főként aktív vagy egykori kentonistákból álló zenekarokkal vette fel.