Számomra azok a koncertek jelentik az igazi élményt, amikor a zene mellett mást, többet is kapok. Amikor van lehetőségem belső énemre figyelni, vagy épp elgondolkodni. Voltaképpen még az is mindegy, mi szól, csak jöjjön a hallgatói ihlet, ami aztán elvezet valamilyen úton a cél felé. Ilyen lehet például, ha adott hangulatra vagy sajátos tematika mentén fűzik össze az elhangzó zeneműveket. A Pannon Filharmonikusok november 14-i koncertje a Kodály Központban ez utóbbira jelentett példát. Összeszedtek pár „katonacuccot”, vagyis olyan műveket, amelyekben ez a téma érhető tetten.
A tematikus jelleg mellett azonban nem sok hasonlóság van a három darabban. Haydn 100-as számú „Katona” szimfóniája biztos darab, tipikus példája a klasszikus zenei kánonnak, olyan hangszerelés, hangzás, ami nagyon kellemes a fülnek, de sokat játszott műről lévén szó, túlságosan is ismerős már. Így csak később, a második tétel közepénél „érkeztem meg” teljes valómban a koncertterembe, a lassú tételnél. Meg is állapítottam magamban, gyakran van így, ahogy megyek előre a korban, egyre közelebb állnak hozzám a lassú tételek. Mert jobban tudok figyelni, egyre kevésbé sietős a zenehallgatás is, végre van időm megérezni a lassúra kódolt szépséget is.
Visszatérve a szimfóniához, az előadás kissé jellegtelennek, semlegesnek tűnt, és a dinamika terén is voltak hibáztatható részek. Toby Thatcher karmesternek nem volt túl sok saját mondanivalója a műről, pedig mozdulatai nagyon kifejezőek, és együtt is élt az egyébként kiválóan játszó zenekarral. Még mindig meglep, hogy itt, a Kodály Központban milyen krémes, bársonyos a hangzás, megkülönböztethetően más, szintén jelentős koncerttermek akusztikájától.
A második zeneszám meghozta a várva várt kizökkentést, így, ha ebből a szempontból nézzük, még ideális is lehetett a kissé álmosító kezdés. Aaron Holloway-Nahum „Megsemmisülés” című, basszusklarinétra és zenekarra írt versenyműve ugyanis tökéletes ellenpontja volt Haydnnak. Ez tipikusan az a fajta kortárs zene, ami újdonságot, információt és sok meglepetést rejt. Tehát nem unalmas.
Nem könnyű ma zeneszerzőnek lenni, hiszen mindegyikük azt szeretné, ha nem csak az a néhány zenetudós és ítész hallaná és értékelné a műveiket, hanem minél szélesebb körben sikerülne megmutatni őket. A szélesebb körnek azonban már magasan van az igényszintje, és legyünk őszinték, legtöbbször nem is érik el ezt az újonnan írt művek. Azért persze jó pár kivétel akad. Ilyen maga Eötvös Péter is, aki nem véletlenül a legnépszerűbb kortárs zeneszerzőnk, és aki talán szintén nem is véletlenül mentorálja a hallott brit zeneszerzőt, de még a karmestert is.
Nagyon valószínűnek látszik, hogy akkor lehet fellelni a közönséghez vezető utat, ha a zeneszerző megtalálja arra az alapkérdésre a választ, mi lehet korunkban a zene funkciója, és mi nem az. Mert minden zenének van funkciója, legyen az akár akusztikus vagy gépzene, klasszikus vagy épp rock. Így a kizökkentés, a szélsőséges, nem várt hangzások, dinamikai ugrások, a humor és a hagyományos értelmezési keretek megváltoztatása lehet ilyen cél a klasszikus zene esetében. Másképp kell hallgatni a mai korok műveit, de a zeneszerzőnek kell megmutatni azt a célt, ami miatt ennek így kell lennie.
Holloway-Nahum alkotása is ilyen koordináta-rendszerben mozog. A basszusklarinét által elénk varázsolt hangok (Horia Dumitrache elképesztő játéka), a szólóhangszer és a zenekar közötti összhang, a dinamika alapvetően végig képes fenntartani a figyelmet. (Bár, ha őszinte vagyok, én pár perccel rövidebbre fogtam volna.) Nem csak én voltam így ezzel, őszinte taps áradt a közönség soraiból, ott volt az a bizonyos meglepett, ráismerés-érzés a levegőben. És hogy mindez nem Haydn szimfóniája után történt, hanem a kortárs darab bemutatása után, ritkán fordul elő.
Az est második részében Stravinsky A katona története című „opera-balletje” csendült fel. Annak ellenére ez a mű alcíme, hogy egyetlen hangot sem énekelnek benne, nem is táncolnak, de ez az alcím zenei- és életérzést fejez ki, nem konkrét műfajról szól. A katona története amolyan farce-szerűség, leginkább a vásári komédiák hangulatát juttatja eszünkbe. Ha ének nincs is, de van narrátor Mácsai Pál személyében, aki érzékletesen avat be minket a történetbe, ami jól példázza, hogy is járhat bárki (akár mi magunk is), aki az ördöggel cimborál. Egy rossz gondolat, egy kis balcselekedet is jelentheti ezt, ilyenből pedig mindannyiunknak akad szép számmal.
Mácsai nemcsak mesél, de a szereplők bőrébe bújik, miközben együtt él, játszik a hét muzsikussal és a karmesterrel. A történet lassan bontakozik ki, eleinte nehéz megérteni, hogy ki mit lát itt, mi kísér mit, a zene a szöveget vagy fordítva, de a szinte cirkuszian felfokozott hangulat átragad ránk. Joseph, a katona dilemmái, a szituációk, amibe maga sodorta magát, csak fokozatosan válnak érdekfeszítővé, de úgy a darab közepétől már látható az elkerülhetetlen végkifejlet, ami fenntartja a feszültséget.
Nem hatalmas katarzissal kecsegtető alkotás ez, de mindenképp jó kísérlet arra, hogy tágítsa az opera, a balett és általában véve a klasszikus zene határait miközben más műfajokkal is flörtöl, és persze brechti módon „elidegenít”.
Persze, a koncert végére már nem is emlékszünk, hogy mi is volt az est fő vezérlő eleme, mindenesetre olyan előadást kaptunk, amitől távol állt a belterjesség érzése, inkább amolyan „üljük körül a tábortüzet”- fíling uralkodott. Utána pedig ki-ki leülhetett a korsó söre vagy pohár bora mellé, számot vetve személyes, kénköves-patás élményeivel.