Papageno Radio
Címlap Nádasdy Ádám: „Felnőtt fejjel szerettem meg az operát”

Nádasdy Ádám: „Felnőtt fejjel szerettem meg az operát”

A hivatkozások, illetve hivatalos titulusok szerint Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító, esszéista, egyetemi tanár. Egy korábbi interjúban a tanítást helyezte az első helyre, de a Magyar Állami Operaházzal alapvetően műfordítóként áll szakmai kapcsolatban. Persze magánemberként, a műfaj kedvelőjeként is erős szálak fűzik az intézményhez.

– Ha valakinek a szülei annyira kötődnek az operához, és magához az Operaházhoz is, mint önnek, akkor egyszerűen belenő ebbe a világba, és adott, hogy szereti a műfajt?

– Nem, ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Édesapám nem csupán rendező, hanem egy időben az intézmény igazgatója is volt, és otthon a munkahelyeként, egyfajta üzemként beszélt az Operáról. Miként édesanyámnak is operaénekesként ez a munkahelye volt. Természetesen ez nem csupán ennyit jelentett nekem, hiszen hallottam őt, amint gyakorol a szobában, sőt az is visszacseng a fülemben, hogy amikor a Toscára készült, akkor feltett hanglemezeket, és meghallgatta, hogyan énekli ezt Callas, Tebaldi. Régi, klasszikus 33-as fordulatú bakelitlemezekről beszélek.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Mégis melyek voltak az első operai emlékek?

– A legelső emlék a félelem. A diótörőt láttam, és az Egérkirály nagyon ijesztő volt. De arra is emlékszem, hogy kisgyerekként milyen nehéz volt feldolgozni, amikor Cso-cso-szánként láttam édesanyámat. A szerep szerint öngyilkos lesz, és bár ezt a rendezés nagyon diszkréten a színfalak mögé helyezte, egyértelmű volt mi történik.

– Vagyis nem volt sima az út a műfajhoz?

– Egyáltalán nem. Én az operát felnőtt fejjel szerettem meg, amikor külföldi vendégek jöttek hozzám, és elvittem őket opera-előadásokat nézni. Mert szép az épület, mert jók voltak az énekesek. Remek Carment láttam például, amihez a szüleimnek nem volt köze. Talán éppen ez volt a fordulópont. Szó szerint és képletesen megváltozott az addigi benyomás, mert a főbejáraton mentem be.

– Volt ösztöndíjas Berlinben, mostanában sokat tartózkodik Londonban is, beszéli az operairodalom meghatározó mennyiségű darabjának nyelveit (olasz, francia, német, angol). Külföldön is rendszeresen ellátogat előadásokra?

– Bevallom őszintén, Londonban nagyon drága az opera, csak egyszer-egyszer engedhetem meg magamnak. Viszont ott a „népopera”, a Coliseum. Múltkor arra sétáltunk, és pillanatnyi ötlet hatására megkérdeztük, mi van műsoron aznap este. A Tosca szerepelt, és még jegy is volt. Megnéztük. Ami a nyelveket illeti, néha előfordul, hogy nem érteném az énekest, ha nem tudnám, mi a szöveg. De ez nem feltétlenül baj, a műfaj lényege, hogy az érzelmeket a hangok közvetítik.

Régi emlékem egy budapesti Figaro házassága-előadásról, hogy magyarul énekelték, de egy bolgár basszista is vendégszerepelt. Volt egy pillanat, amikor mondott valamit bolgárul, és a szövegkönyv szerint az volt rá a magyar válasz, hogy: ön biztos ebben? Olyan nevetés tört ki, hogy percekig kellett várni a folytatásra.

– A Figaro házasságát most úgy játsszák, hogy az ön fordítását írják ki hozzá magyarul.

– Még Fischer Iván kért meg, hogy készítsem el a magyar szöveget, és nagy öröm, hogy az Opera megtartotta. Nem kellett az énekelhetőség kényszerével megküzdeni, így felfedezhető, hogy mennyi humor van a szövegkönyvben.

– Most is fordít az intézmény számára.

– Igen, de ez már sokkal kötöttebb feladat. Händel Messiásának van egy német nyelvű változata, amit Mozart dolgozott át, ennek decemberben lesz a bemutatója, és ezt magyarul szeretnék előadni. Itt bizony minden mondatnál el kell énekelnem fordítás közben magamnak a dallamot, hogy kijöjjön a ritmus, a szótag, sőt még olyan dolgokra is kell figyelni, hogy bizonyos nehezen énekelhető részek, ha lehetséges, a-hangra jöjjenek ki. De így végigdalolhattam magamnak a teljes Messiást.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X