Szólistaként a színpadon – Az Opera klarinétművészét, Kiss Sándort kérdeztük

Kiss Sándor és Ókovács Szilveszter a a Csillagóra Évadzáró Gálaesten - fotó: Csibi-Szilvia

Huszonhat éve az Opera Zenekar oszlopos tagja, júniusban ő lett a Magyar Állami Operaház Kamaraművésze, ami, mint mondja, fontos visszajelzés arról, hogy jó úton jár. Kiss Sándor klarinétművésszel többek között arról beszélgettünk, mi jelenti a valódi kihívást a hivatásában.

– Mikor került közel a zenéhez, és miért a klarinétot választotta?

– Édesapám és az ő édesapja is amatőr zenészek voltak, sokat játszottak lakodalmakban, ezért a szüleimnek magától értetődő volt, hogy zeneóvodába íratnak be. Édesapám a hegedűt szánta nekem, de az első három-négy év után kiderült, hogy nem ez a nekem való hangszer. A bátyám akkor már klarinétozott egy fiatal tanárnál, Varga Györgynél, és ez annyira megtetszett nekem is, hogy váltottam.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

A klarinéttal már sok sikerélményem volt, fel is vettek a zeneművészeti szakközépiskolába Szegedre. Jó döntés volt, tulajdonképpen ezen múlt a pályám. Ha nem így teszek, nem lesz belőlem zenész. A Zeneakadémiára elsőre nem jutottam be. Másodjára Kraszna László segített a felkészülésben, és sikerült bekerülnöm. Itt Dittrich Tibornál tanultam, neki is sokat köszönhetek. Az Opera Zenekarnál pedig 1993-ban teljesítettem sikerrel a próbajátékot, és azóta is itt muzsikálok.

– Miért szeret ebben a zenekarban játszani?

– Nagyon izgalmas énekeseket kísérni: az énekhangokhoz, hangszínekhez alkalmazkodni mind-mind különleges feladatot jelent. Minden este különböző darabokat játszunk, ez adja a munka szépségét, ugyanakkor kihívás is egyben, mert mindig figyelni, reagálni kell a karmesterre, a szólistákra. Ez egy más műfaj, mint szimfonikus zenekarban ülni, és egy hétig próbálni egyetlen műsort.

– A klasszikus zenészek esetében felmerülhet a kérdés: mi az igazi próbatétel számukra, hiszen nincs túl nagy játékterük, hűen tolmácsolják a műveket…

…ami azonban folyamatos készenlétet és önfejlesztést jelent, mert mindig új énekesekhez, dirigensekhez, eltérő elképzelésekhez kell idomulnunk. Nem lehet mereven ragaszkodni már bevált sémákhoz. Egy-egy áriát nagyon sokféleképpen el lehet játszani, a karmesteri instrukciók is változóak, de ha a muzsikus rugalmasan áll hozzá, akkor ez gyönyörű feladattá válhat.

Ide kapcsolódik:
Erwin Schrott: „Az operának az a dolga, hogy megérintse a nézőt"

– Az idei évadban az Opera újraéleszti a nagyzenekari hangversenyek hagyományát, ön például január 20-án Weber f-moll klarinétversenyének szólistája lesz. Egy ilyen koncert másfajta felkészülést igényel. Hogyan lehet ekkora szintet ugrani egyik estéről a másikra?

– Szólistaként a színpadon jelen lenni egészen más világ, mint az árokban egy-egy szólót eljátszani, ezért nagyon készülök rá, de egyébként is szorgalmas vagyok. Egy zenész mindig próbál jobb és jobb lenni, nyitott szemmel és füllel járni a világban: hall új zenei megoldásokat, szebb hangokat, ezekből igyekszik építkezni. Szólistaként tavaly már játszhattam egy koncerten, ez lesz a második alkalom. Izgatottan várom, megmérettetés lesz a javából.

– Júniusban a Csillagóra gálán megkapta a kamaraművészi címet. Mit jelent mindez az ön számára?

– A kollégák elismerése is rengeteget számít, de most az Opera vezetése döntött így, és ez rendkívül boldoggá tesz. 2000-ben vehettem át Az év zenekari művésze díjat, azóta eltelt tizenkilenc év, és most újra méltányolták a munkámat. Ez fontos visszajelzés arról, hogy jó úton járok.

Ide kapcsolódik:
Különleges program nyújt segítséget a látássérülteknek az Operában

– Ön szerint hol helyezkedik el Magyarország a klasszikus zene térképén?

– Ha hazánkban megfordul egy neves külföldi zenekar, igyekszem ott lenni. Habár ezek más profilú, elsősorban szimfonikus zenekarok, de mindenképpen magas színvonalat képviselnek. Úgy gondolom, nem vagyunk tőlük messze, sőt! Több ízben bizonyítottuk itthon és külföldön egyaránt, hogy játékunk minősége nem marad el a világ élvonalától.