Vannak olyan életutak, amelyek gyerekkortól egyenesen vezetnek ahhoz a tevékenységhez, amelyben a felnőtt nemcsak kifejezési formáját, de foglalkozását is megtalálja. Dallos Ádám útja ilyen. Karakteres, ám mégis különleges érzékenységű festményeiben, ábrázoljanak férfiakat, állatokat vagy bármilyen testeket, kivétel nélkül jelen van ő is. Munkásságát nemrégiben Herczeg Klára-díjjal ismerték el.

– Olvastam, hogy már gyerekként is rengeteg pávát rajzoltál. Milyen hatások értek gyerekkorodban, és hogyan indultál el a képzőművészet irányába?

– Szombathelyen nőttem fel, annak is az oladi részén. Olad külön község volt régen, 1950-ben a városhoz csatolták, de nyomokban még ma is megvan a falusias jellege, saját templommal, temetővel. Anyai nagyapám épület- és bútorasztalos volt, apai nagyapám férfiszabó. A szabó nagyapámnál már gyerekkoromban rajzolhattam anyagokra, fehér krétával, életnagyságban, itt tanultam meg azt, hogy ne legyen bennem gát, ha valamit le akarok rajzolni. A szabásminták mellett pávákat és hattyúkat festettem, valahogy közel éreztem magamhoz a hiúságukat, már akkor is. Ahogy ma is.

Sok gyerekkori emlékemet háttértörténetként használom a mai munkáimban, vagy azok az emlékek járnak a fejemben festés közben.

A vasi naplementék híresen vörösek, ott kezdődik az Alpok, a Kőszegi-hegység dombjaival. Balatoni rajztáborokba jártam nyáron, egyszer Zánkán voltam a régi szocialista gyermeküdülőben, ott azt mondták nekem a nagyobb fiúk, hogy a szállást és a menzát összekötő bozótosban mérges kobrák, viperák, siklók vannak, és hogy mindig legyen nálam bicska, mert ha megmar a kobra, rögtön ki kell vágni magamból azt a húsdarabot, ahol megmart, hogy a méreg ne terjedjen szét. Mivel nekem nem volt bicskám, mindig futva közlekedtem az étkezésekhez vezető ösvényen. Ezért is festek néha kobrákat.

– Esetleg volt olyan pont, amikor tudtad, hogy innentől már biztos, hogy a festészet lesz a te utad?

– Nem volt ilyen pont, ez egyenes vonal volt, gyerekkoromtól kezdve, és jó lenne, ha a vonal folytatása is egyenes lenne. Olyan, mintha fel sem merült volna bennem, hogy ne legyek festő, mintha egyértelmű lett volna, és nem is értek semmi máshoz.

Dallos Ádám: Mercurius with crying dragon – fotó: Biró Dávid

– Kevés alkotó kap olyan lehetőséget szinte azonnal az iskola elvégzése után, mint amilyen a te bemutatkozásod volt Varsóban az Ars Homo Erotica kiállításon. Lassan egy évtized távlatából hogyan tekintesz vissza erre a lehetőségre? Mennyiben határozza meg a pályádat?

– Az Ars Homo Erotica a Nemzeti Múzeumban volt Varsóban 2010-ben. Ez volt az első, a művészetben megjelenő homoerotikával foglalkozó kiállítás Közép-Európában, ami Lengyelország legfontosabb múzeumában valósult meg, olyan, mintha itthon a Szépművészetiben lett volna. Egy ilyen témájú intézményes kiállítás 2020-ban elképzelhetetlen lenne számomra Lengyelországban vagy itthon. A kiállítás katalógusának a borítójára is az én képem került. Sokan megismerték így a festményeimet, de én lassan megutáltam ezt a testszínű rózsaszínt, amit akkor használtam, és egy-két kép után, már nem igazán használtam többet. De nekem már olyan ez a kiállítás, mintha egy másik életben lett volna.

– Milyen szakaszokra tudod bontani az eddigi pályádat? Mik a legfontosabb „csomópontok”, határok benne?

– Határok nem igazán vannak, egymásból építkeznek a képeim. Én csak azt látom, hogy mennyivel kedvesebben festettem régen, milyen sok szeretettel, amit ma már alig látok magamon, mert sokkal mérgesebb vagyok. Szakaszok, azok vannak, vagy sorozatok.

Addig tartanak a szakaszok, amíg meg nem unom őket. A férfiakat meguntam, ezért elkezdtem pávákat festeni.

Régen kicsit kiegyensúlyozottabb volt a munkamódszerem, mostanában egy-két hónapig csak festek, elég kényszeresen, és nem foglalkozom mással, aztán pár hónapig semmi, csak néha bemegyek a műterembe anélkül, hogy különösebb tevékenységet folytatnék.

– Nagyon erőteljesen benne vagy a képeidben. Számodra az alkotás milyen lehetőségeket rejt?

– Mivel én a mindennapjaimban nem beszélek túl sokat, nincs rá feltétlen ingerem, hogy elmondjam a számmal, ami a fejemben van, gyerekkoromtól kezdve megszoktam, hogy képi formában víztisztán el tudom mondani az érzéseimet és a gondolataimat, a szomorúságomat vagy a haragomat.

– Hogyan képzeljük el, amikor alkotó „flow-ban” vagy, milyen állapotokba tudsz eljutni festés közben?

– A festékek, a terpentin, a festőszer a testnedvekhez kapcsolhatóak, ahhoz hasonlóak számomra, de mivel a testnedvek természetesek, a festékek viszont mérgek, gyakran, gyors egymásutánjában keveredik bennem az undor (ami kizárja az érzékiséget) és a vágyakozás a festékek irányában. Sokszor gondolkozom azon, hogy a festés folyamata mennyiben tekinthető önmagában szexuális aktusnak, de mindig másra jutok.

Én gyorsan festek, azt szeretem, ha egy nagy képet egy indulattal meg tudok csinálni egy nap alatt, de ez nem mindig sikerül, és fizikailag is jó állóképességet követel.

Amikor nagyjából kitalálom, mit akarok festeni, nem készítek vázlatokat, bemegyek, és úgy állok hozzá, hogy össze kell kennem azt a felületet, ami ki van szolgáltatva nekem, és úgy kenem össze, ahogyan épp akarom. Azt csinálok vele, amit akarok.

– Miért a test a legfontosabb elem a művészetedben?

– Nem tudom, talán, mert azokat a képeimet szeretem a legjobban, ahol szemben, szemkontaktusban van velem az ember vagy az állat.

– Ha már említetted az állatokat. Miért ennyire fontos szimbólumok neked, és hányféle jelentésárnyalatban jelennek meg a festményeiden?

– Érzelmi függőséget és az én szabadságvágyamat szimbolizálják. Hattyúkat az elvágyódás miatt festek. Bikákat azért használok, mert májusi vagyok, ezért ez egy egyszerű, de kézenfekvő szimbólum.

– Ahogy időrendben nézi az ember a képeidet, egyfajta folyamatot is felfedezhet bennük, melynek egyik pontján a férfitestek és az állatok „egybeolvadtak”, de egyébként is sokszor szinte felcserélhetők. Ember és állat mennyire lehet egy?

– Én olvadok bele az állatba, aztán a fiúba és megint vissza. Ez a leosztott szerepek felcserélhetőségéről szól, amikor egyik helyet cserél a másikkal, aztán vissza, megint vissza, és ezek a cserék gyors körforgásban váltakoznak.

A fiú helyet cserél az állattal, aztán az állat a fiúval, és már én sem tudom, ki a szenvedő és ki a szadista, hogy magamat a bikának vagy a hattyúnak, vagy egy ismeretlen fiúnak festettem meg.

– Egy ideje az aqb-ben dolgozol. Mit ad számodra ez a hely és az ottani közeg?

– Tavaly június óta dolgozom itt, de már évek óta gyakran járok ide, mivel nagyon közeli barátaim dolgoznak itt. A barátaim mellett inspirál az az indusztriális közeg, a régi gyárépületek, amik itt körbevesznek.

– Nemrégiben elnyerted a Herczeg Klára-díj junior kategóriáját. Az ilyen jellegű elismerések mit jelentenek, mennyire fontosak, miben segíthetnek?

– Az FKSE évente adja át a Herczeg Klára-díjat, ahol egy senior és egy junior fokozatú díjazott van. Ez egy rangos díj, ami a szakmától jön. Nagyon örültem a jelölésnek és annak, hogy ezt a támogatást abban a városban kaptam, ahol élek, attól a hazai közegtől, ahol a mindennapjaimat töltöm.

– Jelenleg min dolgozol, és hol lesznek legközelebb láthatóak a képeid?

– A nyári képeimben visszajönnek a férfiak, vagy egyszerűen az én arcom, de már nem aktként ábrázolom őket, hanem az izmaikból, beleikből tervezek nekik báli ruhát, szárnyakat vágtam nekik a saját bőrükből, mintha divatbemutatón vonulnának a szaunában. Van, amelyiket kobrapár kíséri, mások egyedül vannak, felsőtestükből készült a báli ruha, de az alsótestük óriáskígyóként végződik. A téli képek folytatják a nyáriakat, de már elhagytam a feketét és sokkal több kéket használok. Hattyút festettem, akit Trippernek kereszteltem, vagy újra pávát, akinek hártyás szárnyai vannak, aminek a végződésein falloszok nőnek. A jövőbeni kiállítások szervezés alatt vannak, hamarosan publikusak lesznek.