1973 júniusában a Fészek Klubban vették fel az Önkritikus kritikus Ön? című rádióműsort, amelyet az egyik szerkesztő, Marton Frigyes a kritikusok vidám vetélkedőjének aposztrofált. A néhány hónappal később, augusztusban, három hétfőn sugárzott , majd szeptemberben három szombaton megismételt adásokban 30-40 kritikus vett részt lapjaik képviseletében, a művészet különböző területeiről.
A műsor bevezetőjében Komlós Aladár irodalomkritikus felelevenítette azt a mitológiai esetet, amelyben Apollón nem tudta elviselni a nála lantversenyben jobban jeleskedő Marsziaszt és haragjában megnyúzatta. (Gyorsan megnyugtatjuk olvasóinkat: a rádióműsor felvételét mindenki túlélte, pedig művész vendégek is voltak a résztvevők között.) A beszámolókból kiderül, hogy a műsor korántsem a Kritikusok fóruma – igen, akkoriban ilyen rádióműsor is volt – hangnemét követte, annál sokkal játékosabb, tréfásabb hangnemű viták zajlottak, miközben a kritikusok saját tevékenységüket és személyüket állították pellengérre. Az egyik ajánló úgy fogalmazott, hogy „teljes áttekintést kaphat a hallgató a mai magyar kritikai élet fonákságairól”, ugyanakkor finoman odaszúrva, kicsit csípősen megjegyezte, bízik abban, hogy „a kritikusok itt hatásosabban használják fel patronjaikat, mint írásaikban”.
Nagy várakozás előzte meg a műsort, Görgey Gábor már a címet is telitalálatnak tartotta, a témáról azonban úgy vélte, merészség. A képek és a rádiókritikák alapján olyan résztvevői voltak a „vidám szó- és gondolatpárbajnak”, mint Faragó Vilmos, Abody Béla, Földes Anna, Hary Márta, Rajk András, Galsai Pongrác, Pernye András, Hámos György, Fekete Sándor, Ungvári Tamás, és sokukról kiderül, nem is akármilyen humoruk és öniróniájuk van.
A kritikusok önkritikus pellengérre állítása a beszámolók tanúsága alapján szórakoztatóra, oldott hangulatúra sikerült. Előzetesen fölmerült a belterjesség veszélye, hogy a mondandót csak a vájtfülűek értik, „de azért
mindig akadt annyi humor — és nemcsak szóhumor! —, hogy a hallgatók örömmel ismerkedjenek a kritikusi lét rejtelmeivel.
Az megint más kérdés, hogy erre a többrétű és több rétegnek szóló szórakoztatásra mindenekelőtt azok voltak (lehettek) képesek, akik az évek során rádió- és tévészemélyiségekké nőtték ki magukat.”
A műsor összességében mégsem aratott osztatlan sikert. A tisztázatlan műfajiság jelentette a problémát a fönti sorokat is jegyző Zöldi Lászlónak, a Hajdú-Bihari Napló munkatársának: „Nehéz volt eldönteni ugyanis, hogy a megszólaltatottak valóban a szakmájukról akartak-e vallani, vagy pedig azt kellett bizonyítaniuk, hogy ők sem rosszabb humoristák, írók, költők az „igazi” humoristáknál, íróknál és költőknél? Jó lenne, ha a sorozat többi adásában nemcsak a magánszámok egyikén-másikán szórakozhatnánk, hanem a műsor egésze gondolkoztatna el a kritika mibenlétéről és lehetőségeiről.”
Görgey Gábor pedig stílszerűen önkritikus kételyeiről vallott a Magyar Nemzetben: „Sajnos, ezúttal csak azt nem vagyok kénes eldönteni, hoev minden hallgató jól mulatott-e.
Minden vonatkozás, szatirikus csípés érthető volt-e minden hallgató számára?
Mondom, én sokat nevettem. Azt azonban nem tudom eldönteni, hogv egy-egy spontán nevetésemet nem kell-e vajon foglalkozási ártalomként elkönyvelnem.”
