Görög Noémi és Enikő az utóbbi években többnyire közösen lépnek fel: ők a Görög Sisters duó. A nyári Klassz a pARTon! fesztiválra minden évben meghívást kapnak. Kezdetekről, közös játékról és arról kérdeztük őket, mi lesz, ha a karanténhelyzet után újra találkozhatnak egymással.
– Most egy országhatár választ el titeket egymástól, ráadásul még nem lehet tudni, mikor találkoztok újra.
Görög Noémi: Március 10-én játszottunk utoljára együtt, 15-én már lezárták a határokat. Így én most Szabadkán vagyok, Enikő pedig Szegeden. Online szoktunk együtt gyakorolni.
– Enikő, ha jól láttam, kicsit forgattad a szemed. Nem az igazi az online közös játék?
Görög Enikő: Tűzoltásnak jó, de szükségmegoldás.
GN: Egy 2010-es koncertet emlegetünk sűrűn, amikor meghívtak bennünket Olaszországba kétzongorás koncertet adni. A koncert napján kérdezgettük, hogy hol a másik zongora, mire három órával a kezdés előtt derült ki, hogy egyikünknek egy másik épületben kell játszani, őt csupán kivetítik a színpadra. Egy furcsa kísérlet volt, amit valami okból nagyon élvezett a közönség. Rengeteget kínlódtunk. Utána vettük észre, hogy valóban így hirdették a koncertet: „due pianoforte delocalizzati”. Hát most így gyakorlunk.
– És egyébként mit csináltok még?
GE: Amúgy is a zongoránál ülök, kíséreteket veszek fel énekeseknek, ez a munkám.
GN: Én babázok, így engem nem ért felkészületlenül a „maradj otthon!” parancsa. Kilenc hónapos lesz a kisbabám.
– Sok családban előfordul, hogy többen a muzsikuspályát választják, de kevesebben vannak, akik testvérként négykezeseznek. Hogy kezdődött?
GE: A véletlen hozta úgy, hogy zongorázni kezdtünk. A kilencvenes években nehéz idők jártak Szerbiában, a dinár napról napra értéktelenedett, és a nagymamám úgy gondolta, jobb, ha a spórolt pénzét valami értékálló tárgyba fekteti. Vásárolt egy pianínót. Azon kezdett Noémi zongorázni, én pedig mindenben követtem, így ebben is.
– Noémi, nem zavart, hogy a kishúgod téged utánoz?
GN: Nem! Jól esett, hogy valakinek megmutathatom a tudományomat. (nevet)
GE: Imponált neki, hogy van egy kis majom mögötte, aki mindenben követi.
– Mikor történt, hogy kiegyenlítődött a köztetek lévő viszony, és felzárkóztál Noémi mellé?
GE: Harmadéves lehettem az egyetemen. Akkor volt egy kis törés, megváltoztak a viszonyok.
– És azt mondtad, hogy „Noémi, most már ne mondd meg, mit csináljak!”
GE: Igen.
GN: Sokáig szólóban játszottunk, illetve más kamarapartnerekkel. Öt éve működik az, hogy együtt lépünk fel.
– Min múlik ez, hogy működik?
GE: Szerintem akkor megy jól, ha mindenki fontosnak érzi magát a csapatban, és megtalálja azt a szerepkört, amit jól tud művelni. Nagyon-nagyon őszintének kell lenni a másikkal, ebben Noémi különösen jó.
GN: Nem szoktam megtartani magamnak a véleményemet. És kell a közös cél, mert ha valaki mást akar, más a célja, akkor az hamar kiderül.
– Van köztetek ízlésbeli különbség? Van olyan, amit az egyik el akar játszani, a másik viszont nem?
GN: Nem is ízlésbeli különbség, inkább arról van szó, hogy másban vagyunk jók. Nálam például…
GE: Neked azok a darabok mennek jól, amik robbannak.
GN: Igen, nagy romantikus vagyok. Liszttől a Concerto pathétique például ilyen. Mozart és Bartók viszont Enikőnek köszönhetően van műsoron. Nem mintha én nem szeretném őket, de azokkal nekem sokkal inkább meg kell küzdenem.
– Azzal az áttetszőséggel, amilyen Mozart zenéje?
GE: És az egyszerűségével. Mozart és Schubert műveit valóban én hoztam a repertoárunkba, Bartók pedig örök kedvenc, első pillanattól kezdve szerelem. Nekem az a nehéz, hogy húsz percen keresztül folyamatosan meghaljak a színpadon.
– Gondolom, Noémi energiája rád is átragad.
GE: Persze.
– És fordítva?
GN: Igen, és muszáj, mert Enikő rám szól, hogy higgadjak le. Persze most a próbákról beszélek. Azért is gyakorlunk, hogy a köztünk lévő temperamentumbeli különbség ne hallatsszon az előadáson.
– Rivalizálás soha nem volt köztetek?
GN: Nem. És azt hiszem, ez a szüleink érdeme is, akik egyébként teljes vállszélességgel, mindig is támogatták, amit csinálunk. Őszintén szólva, nem is tudok olyan momentumra emlékezni, amikor bármiben féltékeny lettem volna Enikőre.
GE: Ez valóban így van. Talán azért sem, mert annyira mások vagyunk.
– Évek óta rendszeresen felléptek a Klassz a pARTon! fesztiválon. Hogyan kerültetek kapcsolatba Érdi Tamással és Érdi Szabó Mártával?
GN: Akkor is rendkívüli helyzet volt. Érdi Márta ’99-ben, amikor a NATO Szerbiát bombázta, a Cimbora című műsorban kérdezett minket arról, hogyan éltük meg az eseményeket. Gyerekek voltunk még, zongoráztunk is a műsorban. Ekkor még messze volt a Klassz a pARTon! fesztivál, csak tizenöt év múlva, 2014-ben indult. A tavalyi évet leszámítva – amikor a kisgyermekem született –, minden évben felléptünk.
– Mennyiben határoz meg titeket, hogy határon túli magyarok vagytok?
GN: A Vajdaságban a háromnyelvűség van jelen, természetesen meghatároz, hogy születésünk óta magyarul és szerbül is beszélünk. Magyar iskolákba jártunk, és ha bárhol megkérdezik, magyarok vagyunk. De nekünk, itt könnyebb elfogadni a másságot, azt, hogy valaki más vallású vagy más nyelvet beszél. Ezek a nemzetiségek képesek együtt élni, hacsak valaki kívülről, valami önös érdekből bele nem nyúl. Mert a baj mindig abból van, ha valaki kívülről belenyúl.
GE: Más az otthoni közeg. Én akkor éreztem először a különbséget, amikor átköltöztem Szegedre. A nyitottság, a rugalmasság, a bizalom a másik ember felé, ami hiányzott. Viszont itt szervezettebben működnek a dolgok, szóval ennek is van pozitív hozadéka.
– Mi lesz az első dolgotok, ha vége a járvány miatt elrendelt veszélyhelyzetnek?
GE: Megyek haza!
GN: Ha végre találkozunk, rengeteget fogunk együtt zongorázni.
A KLASSZ a pARTon! fesztivál kiemelt támogatója a Szerencsejáték Zrt.
