1935. április 27-én született, és 1984. október 21-én hunyt el Őze Lajos színművész.
1956-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Miskolci Nemzeti Színház tagja lett. 1959-től haláláig a budapesti Nemzeti Színház társulatában játszott. Mintegy 100 karaktert formált meg a színpadon. A művészben „olyan atmoszférikus töltés rezeg, mintha valami rejtett dinamó működne benne” – fogalmazott róla plasztikusan egy portréban Fodor András. Jellegzetesen fanyar, filozofikus humora és mély, minden pátosztól mentes emberismerete kiválóan érvényesült az Ármány és szerelem Wurmjaként, a Kulcskeresők Bolyongójaként, A szecsuáni jólélek Vang vízárusaként, a II. Richárd címszerepében, a Caligula helytartója Barakiásaként, az Éjjeli menedékhely Színészeként, a Vízkereszt Malvoliójaként vagy A fizikusok Möbiusaként, ami utolsó színpadi szerepe volt.
A filmszalag is őrzi tehetségét: a Szegénylegények vallatója, A tanú Virág elvtársa, a Húsz óra Kiskovácsa, Az ötödik pecsét órásmestere, Gyurica Miklós, a Megáll az idő Bodorja a magyar filmtörténet emblematikus alakításai.
Utolsó filmszerepe Bacsó Péter Hány az óra, Vekker úr? című mozijához fűződik, de a munkát már nem tudta befejezni. A televíziónézők sorozatokból (Princ, a katona, Rózsa Sándor, Egy óra múlva itt vagyok, Sólyom a sasfészekben, Vivát, Benyovszky!) és irodalmi művek adaptációiból (Mocorgó, A Sipsirica, Jegor Bulicsov és a többiek, III. Richárd, Macbeth) ismerhették meg Őze Lajost, a „színjátékost”, ahogyan ő magát nevezte.
A kamera jóvoltából közelről is megfigyelhetjük különös, keskeny arcát. Olykor szinte olyan, mint egy mezopotámiai maszk, a sápadt-szikkadt vonások alig mozdulnak, de mi csoda tűz sistereg a száj és szemek réseiből! Excentrikus, szuggesztív, félelmetes … igen, lehetne szaporítani a lényegre tapintó jelzőket, de a titok nyitja talán mégis ebben a szóban rejlik: Súly
– írta Fodor András Őze-portréjában.
Kiváló versmondó is volt, aki súlyos gyermekkori dadogását önfegyelemmel, nagy munkával és a versek segítségével küzdötte le. Sok verset mondott, de Ady Endre Az ős Kajánja meghatározóvá vált életében. Latinovits Zoltánnal egyszer verspárbajra is kelt a költemény kapcsán. Az elnyert egyforintost láncon horda a nyakában.
Szigethy Gábor egy Őzéről szóló visszaemlékezésében némiképp árnyalja a történetet. Eszerint a párbaj valóban megtörtént, de az egyforintost Az ötödik pecsét forgatása közben, egy nehéz, feszült helyzetben adta Latinovits Őzének, egy tragikus pillanat színészi megformálásáért. Az emléket felidéző Cserhalmi György hozzátette: „Hogy Lajos később ezt már úgy mesélte el, mintha egy másik alkalommal, Az ős Kajánért kapta volna tőle a forintot? Nyilván azért alakította át a történetet, mert neki fontosabb volt, hogy jobban mondja el ezt a verset, mint az Ady-lemezes Zoli!”
Jelentőségét Sándor Iván foglalta össze egy nekrológban: „Elment egy nagy színész, aki segített nézőinek abban, hogy tisztábban lássák a kort, amelyben élünk. Őze Lajos a művészeknek abba a fogyatkozó csapatába tartozott, akik elutasítják a patenteket, frázisokat, melyeket minden korszak, a mi korunk is kialakít és elterjeszt önmagáról, azt remélve, hogy így csak a szebbik arcára hullik a megvilágítás; a színházat is olyannak látta, amilyen valójában, sikerek és kudarcok között aritmiásan küszködőnek, sokféle talmiság és csak ritkán életre keltett igazságok otthonának. De mert így látott embert, világot, mesterséget,
azt tartotta: a színészet olyan hivatás, hogy égni kell benne. Amit sokan szakmának tekintenek, azt ő a sorsául választotta.
Minden szerepével keresett valamit, ami több annál, mint amit szokás kifejezni, mert tudta, hogy a világzajon át már csak akkor hatolhat el a színész a nézőig, ha ez a több vezeti, mert egyedül így tud közönségére hatni, ezzel tudja még azt, aki esténként beül a zsöllyébe ráébreszteni arra, hogy maga is több próbáljon lenni a huszadik század második felének árnyékban élő, hajszolt lakójánál.”
A Naphegyen, otthona közelében egy kő őrzi emlékét: az Őze Lajos-emlékkő azon a helyen áll, ahol a színművész gyakran tanulta szerepeit.
