A negyvenes évek második felében valóban rossz idők jártak a big bandekre, és ez nem csak a nagyzenekarok fenntartásának és turnéztatásának nagyon magas költségeivel magyarázható.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
Egyrészt alábbhagyott a 30-as évekre és a háborút követő időszakra jellemző táncőrület. A háború utáni konjunktúra sokak számára lehetővé tette a saját ingatlan megszerzését, vagy egy jobbhoz jutást, általában a gyarapodást, és – a gazdasági világválság és a háború éveivel szemben – az önfeledt szórakozás vágya is megcsappant. Miután leszereltek a katonák, hozzátartozóiknak már nem kellett messze földön harcoló szeretetteik életéért aggódni, visszatértek a nyugodt hétköznapok, a fikcióban és a filmekben ismét a szerelem, a család, a barátság témája, de gyakran a komikum jelentette a kikapcsolódást. Ezt tükrözte a kor populáris zenéje is.
A negyvenes évek második felének popmuzsikáját az énekesek uralták, meglehet, gyakran nagyzenekari kísérettel, de az énekhangban, a dalszövegben rejlő történeten, gyakran a minidrámán volt a hangsúly, és a siker titka az énekes prezentációja volt, ami természetesen függött a hangszerelő tehetségétől is, noha a popvilágban abban az időben ennek alig volt tudatában a közönség.
A késői 40-es és korai 50-es évek slágersikereinek jelentős része a szó tágabb értelmében vett „bel canto” hagyományából táplálkozott, kifejezetten szépen kellett énekelni, nagy érzéssel és jó intonációval.
Nem csoda, hogy a rock ’n’ roll előtti korszakban olyan sok olasz származású dalnok volt sikeres, mint Frank Sinatra, Dean Martin, Al Martino, Perry Como vagy Tony Bennett. Bing Crosby a háború utáni években is megőrizte népszerűségét, de talpon maradt az amerikai poptörténet első tinibálványa, az imént említett Frank Sinatra is, aki egyre inkább a vele felnövő közönséget vonzotta a kamaszok helyett. Népszerűek voltak az olyan énekesek is, mint Vaughan Monroe, Dinah Shore, Judy Garland, az Andrews Sisters vokálegyüttes, Jo Stafford, Patti Page, Rosemary Clooney (George Clooney nagynénje), Guy Williams, Kay Starr, Eddie Fisher vagy Pat Boone. A 30-as, 40-es és 50-es évek énekes sztárjai sokkal tovább maradtak a pályán, mint a későbbi popsztárok, akiknek a jóval manipulálhatóbb és gyorsabban változó ízlésű tinédzserek szeszélyhullámait kellett meglovagolniuk.
Az 50-es évek közepéig a lemezpiacon elsősorban a felnőtt lakosság vásárlóereje érvényesült, a felnőttek ízlése pedig jóval megállapodottabb volt, mint a fiataloké, akik abban az időben még alig várták, hogy felnőttnek tekintsék őket, vagyis hogy hosszúnadrágot viselhessenek, és szüleiket imitálhassák. A poppiac egészét ez a megállapodottság jellemezte. Persze még volt közönségük a jazzt játszó big bandeknek, a jazzes hangzású tánczenekaroknak, de népszerűségük tagadhatatlanul megcsappant, és a kor divatjának megfelelően nem nagyon kockáztathatták az énekes nélküli fellépést vagy azt, hogy néhány épp divatos slágert kihagyjanak a repertoárból.
Ami pedig a jazz fejlődésének élvonalába tartozó újítókat illeti,
az ő közönségük határozott kisebbséget alkotott.
A faji megkülönböztetés által elidegenített öntudatos afroamerikaiak, a kor durva anyagiasságától és konzervatív felfogásától megundorodott fiatal fehér értelmiségiek voltak vevők a bebop dühödt, zaklatott, polgárpukkasztó virtuozitására. Még az afroamerikai közönség többsége is inkább táncolni akart, mint disszonáns zenével világot váltani.
Sajnos a közízlés szempontjából ez nem egy olyan mélypont volt, ahonnan csak felfelé vezethet az út, noha egy-két reménysugár még fel-felcsillant a rákövetkező tizenvalahány évben.
