1844 tavaszán 13-an vettek részt azon a pályázaton, amelyet a Nemzeti Színház igazgatója, Bartay András írt ki Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítésére. Erkel Ferenc díjnyertes kompozícióját jól ismerjük. De mi lett a többi 12-vel? És voltak még ezen kívül is olyanok, akik zenét írtak e becses költeményhez? Ezúttal ezekre a kérdésekre keressük a választ.
Először foglaljuk össze, mit is tudunk a verseny résztvevőiről és műsorszámairól. A pályázat titkos volt, hogy a zsűri pártatlanul hozhassa meg ítéletét. A beadott partitúrát idegen kézzel kellett lemásoltatni, a kottákon pedig név helyett jelige szerepelt, melynek feloldását lezárt borítékban őrizték.
1844. július 2-án, a Nemzeti Színház egyik előadása alkalmával került sor az eredményhirdetésre és a legjobb művek előadására. Ekkor elvileg még megvolt a lehetőség arra, hogy a 13 zeneszerzőnév és a 13 kotta egymásra találjon a 13 jelige segítségével. De csak hét borítékot bontottak fel és hét művet mutattak be, azaz a győztest és a hat dicsérettel kitüntetett alkotást. A jeligével együtt nyilvánosságra hozott nevek a következők voltak: Erkel Ferenc, Egressy Béni, Molnár Ádám, Travnyik János, Eliás Márton és Seyler Károly. Utóbbitól két művet is előadtak, így jön ki a hetes szám.
A pályaműveknek legalább a fele elveszett, vagy várja valahol, hogy rábukkanjanak. Jelenleg hat olyan kottát ismerünk, amely összefüggésbe hozható az 1844-es pályázattal. Erkel Himnuszán kívül mindössze egyetlen kompozíciót tudunk zeneszerzőhöz kapcsolni: a 3-as sorszámú kéziraton szereplő jelige Egressy Bénié volt. További két partitúrán olvasható még ilyen mottó, ezekhez azonban nem tudunk nevet rendelni, mivel nem tartoznak a kitüntetett darabok közé. Sorozatunkban mindkettőről írtunk már: az egyik mottója „Szenteld Óh Magyar Hazádnak kebled szebb érzelmeit” volt, a másiké „Bár babérral nem illettek, Csak a’ gunytol kiméljetek. Egy regi Író.”
Maradt tehát két mottó és név nélküli kottánk, amelyekről feltételezhetjük, hogy a Himnusz-pályázaton szerepeltek. A zenekari kíséret nélkül fennmaradt vegyeskari műről is írtunk már: ezen a „Himnusz. Kölcseytól” felirat olvasható, ami nem jelige, hanem a mű címe (ilyen jelige nem volt a 13 között). Azóta megtudtam Sziklavári Károly zenetörténésztől, hogy ugyanennek a darabnak egy zongorakíséretes férfikari változata is található a győri székesegyház kottatárában, komponistája pedig Jankó Mihály volt.
Mai témánk a hatodik kotta: két tenor és egy basszus szólam, partitúra nélkül, „Hymnus” címmel (két-két példányban). Az elején, a közepén és a végén látható 8-8 ütemnyi szünet alapján biztosak lehetünk abban, hogy ez nem a teljes mű. El is nevezhetjük „Torzó”-nak. Még az 1960-as években fedezte fel Somfai László zenetörténész a Nemzeti Színház régi kottatárában, jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára őrzi. Első, felületes rápillantásra azt mondhatnánk, hogy háromszólamú férfikari kompozícióról van szó, amelyből hiányzik a kíséret, valamint a hangszeres bevezetés, a közjáték és az utójáték. Megpróbálhatjuk előadni úgy, ahogy van, de nincs ennek se füle, se farka.
Talán ez lehetett a véleménye Somogyváry Ákos karnagynak is, amikor 1993-ban felkérte Sugár Miklós zeneszerzőt, hogy hozza előadhatóbb állapotba a darabot. Az ének alatti zenekari kíséret rekonstruálása volt talán a legegyszerűbb feladat: a hangszerek egyrészt együtt játszhatnak az énekesekkel, másrészt kipótolhatják a hangzás hiányait. Ha a vonós szólamok mellett fuvola, oboa, fagott, kürt és trombita szól változatos felrakásban, eleve jobb közérzetünk támad.
Kényesebb feladat volt az olyan előjáték, közjáték és utójáték pótlása, amely stílusában és motívumaiban illik az eredeti szólamokhoz. Sőt, valami mást hozzá is kellett tennie, valami lényegit, amivel a Torzó addig nem rendelkezett: jól énekelhető és élvezettel hallgatható dallamokat és a motívumok logikus konstrukcióját. Mindezt Sugár Miklósnak kellett belekomponálnia a háromszor nyolc ütemnyi kiegészítésbe úgy, hogy nem távolodik el túlságosan a darab énekelt részétől. Tehette volna másképp is, de azt hiszem, sikeresen oldotta meg a feladatot.
A más-más hangról többször ismételt motívumokkal (zenei nyelven: szekvenciákkal) színes papírba csomagolta a töredéket, és magyaros ritmus-masnikkal díszítette diszkréten, mint egy kedves ajándékot.
Hallgassuk meg a művet ebben a formájában: a Filharmóniai Társaság zenekarát és a kórust Somogyváry Ákos vezényli. Tanácsolom, hogy Kölcsey versét meghallva első felindulásukban nem meneküljenek túl messzire, hiszen van még mondandónk a darabbal kapcsolatban! Ne a zene részleteire figyeljenek, hanem az egész hangulatára, nemes lelkületére és az előadók szándékaira.
A hallottak alapján ezen a ponton részletesen kifejthetném, hogy nem pályaművel állunk szemben, hiszen – Sugár Miklós pótlásait, főként a szép bevezetést nem számítva – a kompozíció távolról sem üti meg a mértéket (a szakemberekből álló korabeli zsűri ki is jelentette, hogy a beadottak között „kritikán alatti egy sincs”). Talán valami dilettáns próbálkozása, ami véletlenül bekerült a Nemzeti Színház kottatárába? Legalább 50% lenne az esélyem arra, hogy tévedjek, így nem kérdőjelezem meg a mű pályázati részvételét. Fő indokom az, hogy még mindig nem magával a zeneművel, hanem továbbra is egy torzóval állunk szemben, amelyből az énekszólamok fele hiányzik!
Ha egy karvezető vagy képzett énekkari tag figyelmesebben megvizsgálja a fennmaradt énekszólamokat, azonnal rájön, hogy nem háromszólamú férfikari kórusművet, hanem egy 4–6 szólamú vegyeskar töredékét tartja a kezében, csupán a férfi szólamokat, a hölgyeké nélkül.
Azaz éppen a legfontosabb, a himnuszdallam nem áll rendelkezésünkre.
A felvételen hallott ide-oda lépegető, kacifántos melódia (férfiak helyett ezúttal nők énekelik egy oktávval feljebb) tipikus töltelék a szoprándallam és a basszus között. Az első ütem és annak visszatérése kivétel, ezt valószínűleg mindenki egyformán adta elő unisonóban. Aki énekelte már 19. századi egyszerű kórusművek belső szólamait, azonnal ráismer a jellegzetes fordulatokra. A három megtalált szólam ráadásul lényegében kettő, mivel a két tenor többnyire ugyanazt énekli. Nincs a korban olyan háromszólamú kórusmű, amelyből szinte minden pillanatban hiányzik a terc vagy a kvint hang, még ha olykor a kíséret ki is pótolja a harmóniát. Sajnos a fődallamot Sugár Miklós nem írhatta meg más helyett (gombhoz kellett volna kabátot varrnia), enélkül pedig lehetetlen véleményt mondani a darabról és a komponistáról.
Ki lehet a komponista? A versenyszámok közül nem ismerjük Molnár Ádám, Travnyik János és Eliás Márton alkotását, ill. Seyler Károly két darabját (ezek kapták a 4-es, 6-os és 11-es, ill. a 12-es és 13-as sorszámot). A jeligén kívül semmit sem tudunk a 2-es, 5-ös, 9-es és 10-es darabról. Továbbá annak is van esélye, hogy mégsem a pályázaton szereplő műről van szó. Az 1850-es és 60-as években komoly zeneszerző biztosan nem vette volna a bátorságot, hogy Erkel egyre népszerűbb alkotásával konkuráljon, utána pedig egyenesen szentségtörésnek számított volna egy új Himnusz nyilvános előadása. A versenyt megelőzően azonban vannak adataink ilyen próbálkozásokról. Mester Károly Nagyenyeden az 1840-es évek elejére egész sor jeles költeményt zenésített meg, amelyeket a helyi iskola ének- és zenekara adott elő. A Himnuszból zenekari kíséretes, kíséret nélküli és ének-kvartett változatot is készített. Másik példánk Nagyszebenből való, ahol 1844 márciusában a vigadóban előadták Kölcsey Himnuszát „muzsikára téve a nagy reményekre jogosító fiatal Bakszász Fritzitől – nagy lelkesedéssel”. Ezt jelenleg más adat nem támasztja alá, és azt sem tudni, hogy valódi névről vagy a szászokra használt gúnynévről van-e szó.
Végül hallgassuk meg újra a Torzót. Ne a szoprán énekelte dallam szépségeit keressük benne, hanem tekintsük töredéknek, ami – egyfajta zenei Milói Vénuszként – jelen hiányosságaival is az egykori egészet képviseli. Hátha meghalljuk benne azt, amit az ismeretlen szerző egykor megálmodott.
