A Senki többet? szilveszteri blogbejegyzésében egyszer már meséltem arról, hogy mennyit is ér a műtárgypiacon a pénz, konkrétan a „cash”, vagyis a lehető leghétköznapibb fizetőeszköz, ha a maga valóságában árverésre bocsátják; most megint kalapács alá kerülő bankjegyekről, meg pénzjelekről lesz szó, meg egy művészről, aki már az 1970-es években kijelentette, hogy „Pénzt csinálni művészet, és a jó üzlet a legjobb művészet”. És ő, bár már több mint harminc éve meghalt, a mai napig is nagyon sok pénz „csinál” a munkáival.
Május 14-ig lehet (és már lehet!) licitálni a Christie’s aukciósház honlapján azon az árverésen, amelyen több mint hetven sokszorosított művet kínálnak többek között olyan alkotóktól, mint Henri Matisse, Edvard Munch, André Breton, Pablo Picasso, Joan Miró, Marc Chagall, Roy Lichtenstein, David Hockney, vagy Damien Hirst. Ebben a kínálatban szerepel Andy Warholnak (1928–1987) – több más alkotása, például a közismert „klasszikus” Campbell Soup leveskonzerv-nyomatok egyike mellett, amelyért 7000–15.000 dollárt várnak – az az egészen egyszerűen $ című, 1982-ben készült munkája is, ami nem más, mint két, egyenként 101×81 centiméteres szitanyomatból álló kép-pár, amelyen semmi más nincs, mint az amerikai pénznemet jelölő $-jel, képenként kilenc-kilenc, vagyis összesen tizennyolc példányban, az egyik vásznon fekete, a másikon sárga alapon különböző színekkel nyomva. Az annak idején több színváltozatban is elkészített műnek az árverezőház szerint ez a 9. példánya, és értékét előzetesen 150.000–200.000 dollárban határozták meg.
Warholnak igencsak különleges „viszonya” volt a pénzzel. Nemcsak azért, mert – ahogyan Gerard Malanga (1943), 1963-tól 1970-ig Warhol asszisztense, legfontosabb munkatársa, több Warhol-szitanyomat valódi kivitelezője egy visszaemlékezésében megfogalmazta, „A festészet Andy számára nem művészet volt, hanem a lehető legtöbb pénz megszerzésének a módja”, vagy ahogyan maga a „pop-császár” is kijelentette a művészet és a pénz kapcsolatáról általa gondoltakat a bevezetőben idézett bonmot-val, de azért is, mert Warhol, ahogyan mindent a leveskonzervtől bármelyik sztár arcmásáig, a
pénzt magát is művészete „alapanyagának” tekintette.
Rendszeresen „szignált”, vagyis írt alá például forgalomban lévő dollár-bankjegyeket, amelyek innentől az ő saját „műveiként” szerepeltek tovább; egy ilyet például 2012 novemberében a Christie’s londoni árverésén – 1000–1500 fontos előzetes becsérték után – nem kevesebbért, mint 8125 fontért vett meg valaki.
Ennél is sokkal többet ért azonban Warhol nem egy, hanem egyenesen kétszáz darab egydollárosa, még ha ezek nem is igazi bankók, hanem „csak” azok nyomatai: a 200 One Dollar Bills (200 egydolláros bankjegy) című szitanyomatot 1962-ben készítette a művész (a rossz nyelvek szerint azután, hogy megkérdezte a barátnőjét, hogy mit fessen, amire ő azt válaszolta volna, hogy „amit a legjobban szeretsz”, feltehetően arra gondolva, hogy majd születik róla egy portré, ám erre a művész azonnal elkezdte másolni a bankjegyeket – de ez nyilván csak egy rosszindulatú „urban legend”), és az nem más, mint amit a címe is állít: kétszáz darab egydolláros bankjegy valóságos méretű, élethű képe húsz sorban, tíz oszlopban egymás alatt-felett-mellett.
A mű először 1986-ban került árverésre, akkor 385.000 dollárt adtak érte; 2009 novemberében a Sotheby’s New York-i aukcióján viszont már hatmillió dollár volt a kikiáltási ára, amit az első ajánlat azonnal 12 millióra emelt, és végül a „kétszáz dollárért” heves licitharcok után új tulajdonosa nem kevesebb, mint 43.762.500 millió dollárt (7,9 milliárd forint) adott (amivel akkor ez volt a második legdrágább Warhol-alkotás; ma már azonban a közben még többért elkeltek miatt már csak a tizennegyedik).
És mert a közönség egy része ilyenkor szokta hüledezve azt kérdezni, hogy „de hát ki az a …, aki ennyi pénzt ad ezért?”, hát kivételesen álljon itt némi „magyarázat”. Judith Benhamou-Huet francia műkereskedelmi szakértő, számos ilyen témájú könyv szerzője egyszer azt írta: „Andy Warhol forradalmi változást hozott a művészeti értékek felfogásában. Ő a művészet legfőbb mércéjének a pénzt tartotta, melyet az emberek egy alkotásért hajlandók voltak fizetni. Warhol koncepciója azért nagy jelentőségű, mert tökéletesen kifejezi, hogy társadalmunkban nagyobb fontosságot tulajdonítunk a mű értékének, mint magának a műnek.” A folytatásban Benhamou-Huet pedig Jean Baudrillard francia szociológust idézi, aki szerint „Warhol ment a legmesszebb, hiszen megsemmisítette a művészeti alkotást […] mint olyant… […] Már rég nem a dolgok valós értékét mutató árról van szó, hanem az érték bálványozásáról, mely a piacon nyilvánul meg…”
Úgyhogy alighanem éppen ezért fog valaki most is majd a licitek végén nagyon sok valódi dollárbankjegyet kifizetni Warhol $-jeleiért.
