Józsa Bettina nemrég végzett a Színművészeti Egyetemen, Novák Eszter és Selmeczi György osztályában. Épphogy kilépett a nagybetűs életbe, mélyvízbe került, ahol kiválóan teljesített. Ebből az élményből hozta választott hősét, akivel már fiatalon „találkozott”. Az #ÉnÉsAHősöm sorozat részeként egyetemi élményeiről és a színészettel való kapcsolatáról is mesélt.
– Mindig is színész szerettél volna lenni?
– Soha nem volt B tervem, amióta az eszemet tudom, ezt szeretném csinálni, de arra nem emlékszem, hogyan kezdődött ez az egész őrület. Már gyerekkoromban is filmekből kiragadott jeleneteket játszottam el a nappaliban. Teljes átéléssel alakítottam a megcsalt nőt 8 évesen. Elkezdtem színjátszókörbe járni, majd dráma tagozatos gimibe mentem, és onnan egyenes út vezetett a Színművészeti Egyetemre. Nem is jelöltem meg más iskolát.
– Hogyan zajlott a felvételi?
– Az első rosta nagyon jól sikerült. Mondhatni családias volt a hangulat. Miután kiderült, hogy továbbjutottam, Eszter (Novák Eszter, a Színművészeti Egyetem osztályvezető tanára – a szerk.) félrehívott, hogy a következő fordulón már nem szeretne ezzel a hidrogénszőke hajjal látni – a felvételire ugyanis ilyen hajjal mentem -, mert szerinte ez nem én vagyok. Eszter nagyon jó megfigyelő, s bár akkor nem értettem, miért mondja, ma már hálás vagyok neki.
A második körre átfestettem a hajam, akkor persze én éreztem azt, hogy ez nem én vagyok: elég halványan szerepeltem. Azóta azon nevetünk, hogy a Selmeczi (Selmeczi György, a Színművészeti Egyetem tanára – a szerk.) megkérdezte a másodrosta közepén, hogy én mikor jövök, mire Eszter rávágta, hogy már voltam… Azzal nyugtatom magam, hogy a hajam miatt nem ismert meg. Viccet félretéve, örülök, hogy akkor továbbjutottam, és a harmadrostán volt időm kibontakozni, sokféle oldalamat megmutatni. Összességében jó emlékeim vannak, és ma már a rosszakon is tudok szórakozni, de nem szívesen csinálnám végig újra.
– Mi volt a legemlékezetesebb élményed ezekből az évekből?
– Tavaly az Ördögkatlan Fesztiválon Csehov Meggyeskert című előadásával vendégszerepeltünk Beremenden az osztállyal egy pajtában. Másodévesek voltunk, mikor Zsótér Sándor megrendezte a darabot az osztálynak, és onnantól kezdve minden évben játszottuk. Az egyetemen ritka, hogy 3-4 évig is van lehetőségünk játszani egy előadást, éppen ezért nagyon fontos és meghatározó időszak volt, ami ott, abban a pajtában lezárult. Imre Krisztián Firszként egyedül állt a színpadon, az utolsó mondatokat mondta: „Az élet meg elment, mintha nem is éltem volna” és minket nézett. Mi pedig ültünk egy padon oldalt, összeölelkezve, és zokogtunk. Ebben minden benne volt.
– Melyik az a szerepe, amely meghatározta eddig pályádat?
– Gimnáziumban láttam a Mesél a bécsi erdőt a Katona József Színházban. Nem emlékszem tisztán az egész előadásra, de Marianne alakja már akkor mély nyomot hagyott bennem, ezért nagyon örülök, hogy volt lehetőségem nekem is eljátszani. Erős nőnek gondolom, aki szembe mer szállni az emberi butasággal és korlátoltsággal. Kezdetben naiv, szófogadó, majd mikor a sarkára áll, és mindent hátrahagyva beleszeret valakibe, az apja kitagadja. Lesz egy gyereke, akit nem tud eltartani, elmegy táncosnőnek, lopásra kényszerül, teljesen egyedül marad, és a gyereke is meghal a végén. Mégis végig tiszta marad, és talán az egyetlen, aki megért valamit ebből a világból. Szóval hatalmas utat jár be, színészileg pedig nagyon izgalmas feladat. Fiatal korunk ellenére mindketten sokat látott és sokat megélt emberek vagyunk, azonban a kettőnk útja és problémái összehasonlíthatatlanok. Próbálok a saját életemből tapasztalatokat meríteni, és azokat összegyúrni az övével. Ebből születik végül valami közös dolog.
– Hogyan birkóztál meg a feladattal?
– Amellett, hogy nagy kihívás volt számomra, ez volt az első munkám az egyetem után mint diplomás színész a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Tudtam, hogy mindenki a legnagyobb szeretettel és kíváncsisággal áll hozzám, de mégis volt bennem egy kis félelem, hogy már nem nyújt védelmet az egyetem, csak magamért felelek. Szerencsére ez hamar elmúlt, és nagyon oldott volt az egész próbafolyamat. Szerintem egy emlékezetes előadás született. Jó volt ilyen nagy színpadon játszani, és kicsit belekóstolni a vidéki színházi életbe.
– Azt hiszen, jó volt érezni, hogy én is erős vagyok. Bizonyítanom kellett magamnak, hogy igenis elbírok egy főszereppel, tudok mozgatórugója lenni egy előadásnak. Örülök, hogy azt gondolják, terhelhető vagyok. Talán a személyiségem, a testalkatom nem ezt sugallja, de sokat bírok, nem ijedek meg a nagy feladatoktól.
– Miben segített Marianne megformálása, akár hétköznapi, akár szakmai szempontból?
– Mindent, amit az egyetemen tanultam, élesben tudtam gyakorolni, és a nyíregyházi társulat ebben első perctől a segítségemre volt. Szerettem velük dolgozni. Lazább és magabiztosabb lettem. Levetkőztem egy csomó gátlásomat, mertem bátran próbálni, nem féltem attól, hogy valamit rosszul csinálok. Ez annak is köszönhető, hogy korábban már dolgoztam Fehér Balázs Benővel (a darab rendezője – a szerk.), megbízom benne.
