A két világháború között óriási népszerűségnek örvendtek a színházi hetilapok. Vajon miért?
A 19-20. század fordulóján jelentős változások zajlottak a magyar társadalomban, köztük a mobilitás, az urbanizáció, illetve a közoktatási és közművelődési reformok arra is hatással voltak, hogy elindulhattak a színházi lapok. A társadalmi rétegződés átalakult, a színházi közönség változott; elkezdett kiépülni a középiskolai oktatás, megnyíltak a városi közkönyvtárak, egyre népszerűbbé váltak a kávéházak, olvasóegyesületek jöttek létre. Ezzel párhuzamosan megjelentek az igényes szórakoztató lapok, különböző műsorújságok és színes riportlapok.
1896-ban megnyílt a Vígszínház, egy évvel később pedig a Magyar Színház, ami lehetővé tette egy gazdaságilag rentábilis műsorújság kiadását. 1899. október 1-jén került utcára a Magyar Színpad első száma, és 1944. december 13-ig létezett a lap, ami eleinte naponta, majd hetente jelent meg. Részletes szereposztással közölte a budapesti színházak műsorát és a játszott darabok tartalmát, emellett hírt adott a tervezett bemutatókról, időnként pedig válogatást nyújtott a kritikákból is.
A színházi magazinok ekkoriban fénykorukat élték. Bár jelentettek meg színdarabokat, tanulmányokat, recenziókat, de szaklapnak ne tekintsük ezeket. Nem csupán azért fontos ez a kitétel, mert a társasági eseményektől könnyed műfajú szépirodalmi anyagig meglehetősen széles tematikus skálán közöltek szöveges és képes anyagokat, hanem azért is, mert a színészek magánéletére nagyobb hangsúly esett, mint a tehetségükre. A Színház, a Színház és Divat, a Színház és Élet, a Tolnai világszínpada (a Tolnai Világlapjának melléklete), a Délibáb, a Modern Színpad mellett legfőképp a Színházi Élet, annak megszűnte után a Színházi Magazin, illetve a Film Színház Irodalom bizonyult kelendőnek az újságosstandokon.
Színházi Élet
Az 1912 és 1938 között megjelenő Színházi Életet, a korabeli színházi és társasági élet legnépszerűbb magazinját szórakoztató bulvárlapként kell olvasnunk. A bennük megjelenő cikkek egy részét ma már (x)-szel kellene jelölni, azon nagy része ugyanis fizetett PR-anyag volt. Incze Sándor saját színházrajongásából csinált üzletet: először szülővárosában, Kolozsváron alapított lapot, ezt követte Budapesten a Harsányi Zsolttal készített Színházi Élet.
Kezdetben egy hírekkel, interjúkkal feltuningolt színlapgyűjtemény volt, amit a hirdetések tartottak el, majd az amerikai magazinok mintájára, az olvasók igényének maximális kiszolgálására átalakították a lapstruktúrát. A fókuszban a sztárok álltak, a róluk szóló, kiváló fotósok – köztük Pál Sándor, Juan Gyenes, Munkácsi Márton – képeivel illusztrált rövidke, mindig pozitív hangvételű cikkek, de voltak a Színházi Életben interjúk, ajánlók, viccek, rejtvények, lakberendezési és öltözködési tippek. Olyan művészek készítették a rajzokat, mint Szakhmáry László, Hauswirth Magda és Vogel Eric. Lelki klinikát vezetett Farkas Imre, a divatanyagokat Guthi Erzsébet szerkesztette, a rejtvényeket Grätzer József szállította. Belső munkatársként írt ide Gelléri Andor és Kellér Dezső, rendszeresen adott anyagokat a jól fizető lapnak Karinthy Frigyes (például az Így írtok ti egyes részeit), Móricz Zsigmond, Szomory Dezső.
Az Intim Pista és a Zserbóban rovat pletykái, hiteles hírei és fecsegő féligazságai nem csupán a népszerűséghez segítették hozzá a lapot, de a gyufát is kihúzták bizonyos körökben. A Századunkban Komlós Aladár ítélte el Intim Pistát, akit egyenesen a „diktatúra teremtményé”-nek tartott, Ignotus pedig A Tollban intézett kirohanást az ízléstelenség ellen. Ott, ahol Németh Andor szintén kritikus, de valamivel szelídebb hangot ütött meg: „Az a tény, hogy a Színházi Élet Karinthy, Kosztolányi, Móricz közleményeit szállítja sokezer vidéki olvasónak, a haladó szellem, urbanités és minden korszerű gondolat szempontjából jelentős irodalompolitikai cselekedet. (…) Ha egy hetilap egy-egy pengőért ennyi színt, szórakozást és raáadásul irodalmat nyújt, akkkor némi méltánylást mégiscsak megérdemel. (…) A fanyalgóknak a lényegben mégiscsak igazuk van.
A Színházi Élet csakugyan veszedelem. Nem nagyobb, sőt sokkal kisebb, mint a közvéleményt irányító napilapok, a véleménynélküliségnek az agresszív szócsövei, amelyek óra szerinti pontossággal szerelik le minden reggel, délben és este a kispolgár nyugtalankodó kétségeit.
(…) Mi a Színházi Élet voltaképpen? Az élet élvezeteiből kirekesztettek ópiumbarlangja. Más országokban is vannak színházi lapok, se sehol sem váltak annyira közszükségleti cikké, mint nálunk a Színházi Élet.”
A két világháború közötti 70 ezres heti példányszámhoz hozzájárultak a különböző olvasói pályázatok, versenyek, a társasági élet eseményeiről, bálokról, fogadásokról, esküvőkről, az első magyar szépségversenyről szóló fotóriportok, továbbá a korabeli sztárok magánéletét, otthonát, életmódját bemutató szöveges és képes anyagok. Bár szakfolyóiratnak nem tekinthetjük, de forrásértékűnek számít a színdarab- és kottamelléklete miatt. Színházi Élet nélkül arról sem tudnánk, hogy a korszakban a világ mely részein arattak sikereket a magyar művészek, követték Hollywood, London, Párizs, Berlin magyar vonatkozású híreit, márok mellett Alpár Gitta, Eggert Márta, Kertész Mihály, Korda Sándor, Kálmán Imre, Ábrahám Pál karrierjét. Incze nagyon komoly kapcsolatrendszerrel bírt, Gilbert Miller színházi menedzserrel való barátsága révén könnyedén megszerzett Broadway-sikerdarabokat is.
Kiadtak tematikus számokat (például Fedák Sáriról vagy a Sybillről), a rajongóknak árultak sztárfotókat, az amatőr társulatok jogdíjmentesen vehettek szövegkönyveket. Több jótékonysági akciót is szerveztek. Incze Sándor jóvoltábol vásárolták vissza Blaha Lujza és Rózsahegyi Kálmán szülőházát, több színésznek állíttattak síremléket.
A trianoni szerződést követően a határon túlra került magyar területeken is terjesztették a lapot, sőt még Párizsban is meg lehetett venni. Incze zsidó származása miatt 1939-től a Színházi Életet betiltották.
Film Színház Irodalom
Az 1938 és 1945 között megjelenő Film Színház Irodalmat inkább képes művészeti hetilapnak nevezhetjük. Főszerkesztője Egyed Zoltán volt, aki a Színházi levél rovatot is vezette. Ebben akár színházpolitikai kérdésekről is megnyilatkozott, voltak bemutatók, amik kapcsán szakmai ankétokat szervezett. A kritikus-publicistát korábban a Színházi Élet egyik állandó szerzőjeként ismerhették. Ő fedezte fel Karády Katalint, és mindent megtett, hogy írásaival a színésznőt szerepekhez juttassa.
Ez azonban nem adta volna el a lapot, így az Egy szót se… rovatban a színészeket színházon kívül mutatták be. Az ő otthonuk a művészek lakhelyére kalauzolt, a Színpadi ruhák és a Színésznők egymásról célközönségét a női olvasók jelentették. Az én oldalam rovatban a művészek egyes szám első személyű írásait olvashatták. A Facebook rajongói oldalait és egyéb csoportjait előlegezi meg az Így látjuk mi: ide a közönség írásait várták. Bárki beküldhetette „a legteljesebb szólásszabadsággal véleményét színházról, filmről, képzőművészetről, irodalomról, egy-egy alakításról, rendezésről, díszletekről, zenéről, és általában minden aktuális problémáról. Egyetlen kikötésünk van csupán: a hozzászólások nívósak, szellemesek és rövidek legyenek.”
A gyermekszépségverseny és a társasági élet sem maradt ki a lapból, a Horthy családdal kapcsolatos eseményekre figyeltek. A kormányzó fiának halálakor Horthy István került a címlapra, az aktuális számban terjedelmesen megemlékeztek róla.
1942-től a háborús időket jelzendő különös címke jelent meg a lapon, három sorral: A lapot küldi, Cím, Tábori postaszám. A magazin jótékonysági kezdeményezései közül kiemelkedik az 1943-as, színésznők körében szervezett pulóver-, sál- és kesztyűkötő akció. A kész ruhadarabokat a Vöröskereszt segítségével keleti fronton harcoló magyar katonáknak juttatták el. Egyedet 1944 végén a nyilasok Sopronkőhidára hurcolták, ezt a címlapon a neve helyén egy fehér folttal jelezték.
