December 19-én online is bemutatta a Budapesti Operettszínház az István, a király című rockoperát. Az előadás decemberben még további három alkalommal látható december 26-án, 27-én, és 30-án. Drahos Evelin alakítja Gizellát, Czikora István László pedig Krónikást és Regöst is megformál. Bár a két fiatal énekművész a Szörényi–Bródy-mű királydombi bemutatója idején még meg sem született, a mű az ő generációjuk számára is meghatározó jelentőségű.
– Mi az első élményetek az István, a királlyal kapcsolatban? Emlékeztek arra, hogyan találkoztatok először a rockoperával?
Drahos Evelin: A nyolcadik osztály befejezése utáni nyáron a szülővárosomban, Komlón az iskolásokból szervezett társulattal adtunk elő részleteket az István, a királyból. Előtte nem ismertem a művet. Egy szabadtéri előadás volt augusztus 20. alkalmából. Koppány csapatának tagja voltam, és a kórusban kiabáltam, hogy „Koppány, Koppány!”.
Czikora István László: Állami gondozott voltam, és az első emlékem az István, a királlyal kapcsolatban az, hogy az intézetben egy rádión megszólalt István és Gizella dala, amiben az hangzik el: „Oly távol vagy tőlem, és mégis közel”. Nagyon pontosan emlékszem, mekkora hatással volt rám. Később, már általános iskolás koromban láttam a királydombi előadás felvételét, a dalokat helyi rendezvényeken adtuk elő és szinte slágerként énekeltük. Mindig István szerettem volna lenni, nem véletlenül, de számomra azért is jelentett sokat, mert mint minden intézetben felnőtt gyerek, én is kerestem az identitásomat, a gyökereimet, ez a történet pedig nagyon erősen szól erről is.
– Mindketten 2019. október 23-án mutatkoztatok be az előadásban. Milyen volt bekerülni épp ebbe a darabba és épp ebbe az izgalmas, egészen új megközelítésű produkcióba?
DE: Nagy megtiszteltetés, szinte tapsoltam örömömben, amikor kiderült, hogy a casting sikeres volt. Nagyszerű a csapat, a kollégák a színpadon és a színfalak mögött is. Szeretetteljes és segítőkész a közeg, ami azért is fontos, mert mi Lacival beálltunk a produkcióba, míg a többiek Székely Kriszta rendezővel a bemutatóra készülve sokkal intenzívebb és hosszabb próbafolyamatban alakították ki a karaktereket. Nagyon sok támogatást kaptunk és kapunk a színházban mindenkitől.
– Ha már említed a castingot: mennyire készít föl erre a speciális, bár a ti szakmátokban teljesen mindennapos helyzetre az egyetem?
DE: Kiss-B. Atilla növendéke vagyok, Laci pedig volt. A Tanár úr az életre tanít minket. Nagyon nagy hangsúlyt fektet arra, hogy ne csak hangilag készüljünk a pályára, hanem pszichésen és fizikailag is. Beszélünk arról, milyen fontos a tartásunk, a fizikumunk, hogyan kell étkezni, lelkileg mire figyeljünk. Sokszor egy lapra teszünk föl mindent, de azt is kezelni kell tudni, ha nem sikerül egy meghallgatás. Meg kell tanulni elengedni, és menni kell tovább, mert ez a pálya hosszú távú.
CIL: Nekem a castingon a Te kit választanál-t kellett énekelnem, és már a szöveg miatt is abszolút hitelességgel tudtam feltenni a kérdést a bizottságnak. Hiszen ez egy versenyhelyzet, ami egy előadóművész életében valóban gyakori szituáció. Folyamatosan járunk énekversenyekre, de egy felvételi vizsga is legalább ilyen idegőrlő. Engem viszonylag későn vettek fel az egyetemre, mert hiába nyertem nagyon sok versenyt, abban az egy pillanatban egyszerűen nem tudtam jól teljesíteni. Olyankor mindig az jutott eszembe, amikor jöttek az intézetbe a nevelőszülők, és válogattak közöttünk. Egyszerűen meg kellett erősödnie az önbizalmamnak és a másokhoz fűződő bizalmamnak. Amint ez sikerült, másféle eredmények is jöttek. Egy pályakezdő művésznél is ez a fontos: folyamatos tréninggel érik meg az ember a castingokra.
– Evelin, említed Kiss-B. Atillát, aki amellett, hogy a mesteretek, az Operettszínház főigazgatója is, aki szintén ott ült a meghallgatáson. Ha már a lelki oldalról beszéltünk: ez inkább megnyugtató, vagy még nagyobb bizonyítási terhet jelent?
DE: Kettős érzés ilyen helyzetbe kerülni. Amikor felvételiztünk a Zeneakadémiára, Kiss-B. Atilla még nem volt a Budapesti Operettszínház főigazgatója, így operaénekes mesterünkként ismertük meg. Nekünk is különleges volt, hogy tanárunk egy ilyen neves intézmény vezetője lett – de ezzel együtt megnövekedett a nyomás is. Az Akadémia elvégzése után pályakezdő művészek számára az Operettszínház az egyik olyan intézmény, ahol sokan szeretnénk fellépni, vagy akár társulati taggá válni, és nekem is régi álmom volt. Szokatlan helyzet volt, hogy a tanárunk egyszer csak a „másik oldalra” került, és így a szokásos felvételi izgalom mellett még hozzájött egy másik lelki nyomás: A főigazgató növendékeként sokkal nagyobb az elvárás a meghallgatáson, valóban óriási a bizonyítási teher. Tudjuk, hogy sokkal kritikusabb szemmel lát minket a tanárunk, és pontosan fel fogja ismerni, ha hibázunk. A meghallgatáson ugyanakkor megnyugtatott a jelenléte, nem akartam Neki, sem magamnak csalódást okozni. Nagy volt bennem az izgalom, tudtam, hogy Őt és a felvételi bizottságot is meg kell győznöm.
CIL: Én éreztem Atillán a tőle megszokott pozitív kisugárzást, de bevallom, a rendezőre, Székely Krisztára figyeltem, az ő testbeszédét néztem, és úgy láttam, hogy tetszett neki az, ahogyan énekeltem.
– Egy már kész és nagy sikerrel játszott előadásba álltatok be. Milyen nehézséggel és felelősséggel jár a szerepátvétel?
DE: A legnagyobb nehézséget egy apróság jelentette: az, hogy az első találkozáskor nem tudtam minden kolléga nevét, hiszen ebben az előadásban nagyon sokan vagyunk, színészek, táncosok, zenészek, műszak. Az viszont különleges érzés, hogy olyan emberekkel állhatunk egy színpadon, akiken felnőttünk, akiket csodáltunk, mintha pillangók repkedtek volna a gyomromban. A válogatás után a stúdiószínpadon dolgoztunk a rendezőasszisztensekkel, velük tanultuk be a szerepet, hogy mire a színpadra kerülünk és elkezdünk próbálni a rendezővel, Székely Krisztával, már meglegyen a karakter körvonala. Aztán jött az első színpadi próba, és hirtelen rengeteg ember került körém – ott egy pillanatra meg kellett állnom és körbe kellett néznem, hogy megtaláljam a helyem a tömegben. A premieren még az volt a cél, hogy teljesítsem a szerepátvétel technikai részét, hogy az elődöm, Maros Bernadett alakításából a mozdulatokat, gesztusokat pontosan megcsináljam. A felvételre viszont már sikerült „belakni” a szerepet: egy kicsit én is jobban megismertem a karaktert, és azt hiszem, Kriszta is jobban megismert engem.
CIL: Ahogy Evelin mondja, teljesen más egy próbafolyamatban kialakítani egy karaktert, mint egy szerepet átvenni. Az előadás tempója, stílusa is közösen alakul, míg szerepátvételkor az alkalmazkodás az elsődleges. Több felvételt is kaptunk több szereposztással, láthattuk a kereteket, de azt is, hogy mennyi lehetőség van az egyénítésre, mert mindenképp fontos, hogy az adott színész egyénisége, a kisugárzása megjelenjen a színpadon. Természetesen nem úgy, hogy a belső monológgal üti az adott karaktert, és az asszimiláció sosem könnyű, de minden egyes kolléga támogatott minket, és ez számomra hatalmas élmény volt; nem beszélve arról, hogy olyan idősebb kollégák fogadtak be és adtak segítséget, akiket előtte a tévéből ismertem. Igazi ajándék volt látni azt, hogy mekkora alázattal dolgoznak.
– Mi Gizella belső monológja, és mire gondol a Krónikás, illetve a Regöst?
DE: Gizella a darab elején egy kicsit egoista, nagyon vágyik a figyelemre, a Jaj, de unom a politikát-ban még talán egy kicsit pökhendi is. Majd meglátja Istvánban az embert, és megszűnik közöttük a fal, ami részben István karakteréből és pozíciójából is épült, de nagyon sokat tett hozzá Gizella viselkedése is. Amiatt, hogy szerető társakká válnak, az Oly távol vagy tőlem-et már két felnőtt ember, nem pedig két éretlen fiatal énekli egymásnak.
CIL: Az én belső monológom annyi: Isten kezében vagyunk, és nem tudjuk, mi vár ránk. Gyönyörű Beethoven-muzsikából indul az előadás, majd fiatalos, harcias zenére vált, és elindul a kérdések áradata. Amolyan riporterek vagyunk, akik szeretnék megismerni a helyzetet, az okokat és a következményeket, akik szeretnének tisztán látni.
– A felvétel a szabályoknak megfelelően, közönség nélkül készült. Milyen energiákból született meg így az előadás?
DE: Fantasztikus érzést adott maga a tudat, hogy megörökítjük ezt az előadást. Bár nem ülhetett senki a nézőtéren, de a színpadon hatalmas energiák működtek, én magam is meglepődtem, mit képes mozgósítani ez a csapat. Amikor Koppány és István, Dolhai Attila és Kocsis Dénes az első felvonás második jelenetében összecsaptak, szinte megállt a levegő. Hihetetlen volt megélni ezt a feszültséget, szinte katartikus.
– Mennyire kellett másképp játszani, más színészi eszköztárat mozgósítani?
CIL: Székely Kriszta egyetlen intelmet adott a felvétel előtt: ne felejtsük el, hogy kameráknak játszunk, a kamera pedig mindent lát. Egy előadáson a 14. sorban ülő nézőhöz is el kell érnünk, ez természetesen jóval nagyobb léptéket kíván. Itt másképp kellett használni a testünket, az arcunkat, annak érdekében, hogy a gesztusok, a mozdulatok hitelesek legyenek. Voltak jelenetek, amiket többször is felvettünk, és a társulat profizmusát mutatja, hogy minden alkalommal tökéletesen teljesítettek. Elképesztően izgalmas és tanulságos volt ezt megtapasztalni.
– A színház élőben az igazi, de mi az a különlegesség vagy többlet, amit a streamelt István, a király nyújt a nézőknek?
DE: Az a várakozás, rákészülés, ami egy színházi estéhez akár az előadók, akár a nézők részéről hozzátartozik, most hiányzik, de úgy érzem, ennek ellenére mégis hálásak lehetünk, hiszen ebben a jelenlegi nagyon nehéz időszakban az online közvetítések révén mégis találkozhatunk a közönséggel, és bízom abban, hogy a közönség számára is élményt jelentenek ezek az alkalmak. Szükségünk van a szellemi táplálékra, a lelki töltekezésre, különösen ebben az adventi időszakban. Amikor a felvétel készült, a színpadon nem csupán egymás energiáiból merítettünk, hanem odaképzeltük a nézőket is, nekik játszottunk. Remélem, hogy ezt a képernyők előtt is érezni fogják. Azt gondolom, hogy azok, akik már látták az előadást, finomságokat is felfedezhetnek, akik pedig a streamet nézik meg először, később a színházba is eljönnek.
CIL: Én teljesen biztos vagyok abban, hogy az online közvetítések új közönségréteget is elérnek. Sokan vannak például, akik nagyon szívesen eljönnének színházba, de a távolság, az anyagi helyzet vagy más korlátok miatt nem tehetik meg, hogy felutazzanak Budapestre, így viszont eljut hozzájuk az előadás. A fiatal korosztály számára az online tér sokkal természetesebb közeget jelent, mint a színház, a közvetítések pedig remek lehetőséget jelenthetnek arra, hogy kinyissák számukra is a kaput, hogy arra ösztönözzék őket, érdemes élőben is megnézni egy előadást. Vagy ahogy a gencsapáti intézetis gyerekeim mondták: az a nagyon jó ebben, hogy miközben nézik, chipset is lehet enni, és ki lehet egymás között beszélni, Laci bácsi jól játszik-e. Úgyhogy az lesz nekik a házi feladat, hogy írják le, mi volt a különbség az adventi koncertemen elénekelt István, a király dalok és az előadás közt. Nagyon kíváncsi leszek, mit fognak írni!
